Kaptunk is mindkettőből a fura mosolygós férfitól, aki tudott a kéktúra pecsét hiányáról, de arról már nem, hogy mikor jön a pótlás. Utána következett egy romantikus séta vissza a szállásra, ott pedig egy katasztrofális vacsora. Óvakodj a zacskós gulyáslevestől! Lehetőleg minden zacskós levestől óvakodj, de a gulyástól aztán végképp. Ez a mai nap tanulsága.

Romantikus történelmi döbbenet száztizenegy fejezetben Pille Amarilla életéről, szerelméről és szenvedéséről véres szívfedéllel, dombornyomással, kacska- és kecskeringókkal valamint baldachinokkal
(analfabétáknak hangoskönyv-változat!)

Holnap vasárnap, kötelező szülőlátogatás. Megválaszolja újra a kérdést, miért nincs még unokájuk. Zsanett főiskolás, nagyon fiatal, huszonöt, hallani se akar gyerekről. Megérti a lányt, néhány éve még ő is pontosan így gondolkodott. Tíz nagyon hosszú év közöttük a korkülönbség.  
 

Igazából nincsen itt semmi. Nem hittem volna, hogy ilyen is létezik, de ezt a falut tényleg teljes egészében egyenlővé tették a földdel. Nagy puszta emlékhely, táblák jelzik a házak helyét, másfajta táblák az utcák nevét és irányát. Van hivatalos lapja az interneten, sőt búcsút is szoktak itt rendezni, ráadásul nem sokkal kerültük el: 2009-ben július 19-én volt. Egyébként olyan, mintha átlagos mezőn sétálnál keresztül.

A mosogató mellett pedig vagy harminc stampó szépen elmosva egy konyharuhán. Szép kis iskola...
Később a rövidet is megtaláltuk hozzá a hűtőben, de azt nem illik meginni, ha nem kínáltak meg vele, úgyhogy maradt a zacskós leves csemege uborkával.

Ez itt "fönt" az ország egyik legszebb része, de borzasztó szegény vidék. Főleg ezek a kicsi falvak a kidőlt-bedőlt házaikkal, hol tető nincs, hol ablakok, és mindegyikben laknak vagy tizenöten. Az egyik 30 négyzetméteresben (az ablak nélküliben) tudom például, hogy tizenkét fős a család, mert onnan jött elő a mezítlábas kislány, akivel összebarátkoztunk.
 

Eleinte még az is idegesített, hogy miért nem tudok gyorsabban menni, miért haladok egy lépéssel csak egyet, aztán az ember egyszer csak ráeszmél, hogy ez marhaság. Ráadásul minden mással is ugyanígy van: hiába szeretnél előrébb tartani, akkor is ott vagy, ahol, és ezt a jelent kell rendesen meglépned. Van egy-két ember, akinek ez magától megy, és van, akinek le kell sétálni hozzá 1128 kilométert.

Kis tisztásra értünk, négy út indult róla. Az egyiken jöttünk, arra nem szerettünk volna visszamenni. Volt egy erdő mellett vezető kisebb út, egy sípályának kinéző széles füves nyiladék, és jobbra legszélén egy földút az erdőben, amit láthatóan rendszeresen használnak. Biztos, hogy ez lesz az. Elindultunk rajta, de nem volt jelzés. Mindegy, eddig is csak az elágazásokban volt, ez meg egy hosszú egyenes.

- Nem engedlek el, te már az enyém vagy!
Miközben a kijelentés végére ért, már a vásznaiba tekert, és rúgta a gerincemet. A szívem lüktetett az agyamban, menekülni akartam. Az asztaláig nyúltam egy tárgyért kicsavarodva, már azt sem tudom, hogy milyen tárgyért, de átdöftem a bokáját vele, hogy a vége kijöjjön a másik oldalon. Leesett. Ordított.

Erre hátrament, és hozott egy fél csomag szeletelt kenyeret, hogy ez ugyan tegnapi, ha nem baj, de nyugodtan együnk. Aztán megkérdezte, kérünk-e paradicsomot vagy paprikát. Felcsillant a szemünk, ő pedig megint elment, és hozott paradicsomot, paprikát meg mangalicazsír. Csendben lepusztítottuk az elénk tett készlet kétharmadát, majd kijelentette, hogy most már nem mehetünk el, amíg meg nem kóstoltuk a helyit is.

Az idei nagy változás: új útitársat kaptam Máté személyben, aki a Csiga. Csiga lett közben kalandos úton az új fiúm, ami másik történet, de ő ebbe a történetbe is elszegődött. Gondoltam, eljön majd egy-két napra, és ez kedves tőle, de aztán máshogy alakult. Először úgy volt, hogy hárman kezdünk: Csiga, Réka, én. Végül Réka nem ért rá, úgyhogy találkozót beszéltünk meg egy helyen, pár nap múlva, mi pedig elindultunk ketten Hollóházáról.

 
Így ért véget az első évünk, rengeteg válasszal a fel sem tett kérdésekre. Olyan élményeket és tapasztalatokat adott, amelyeket azelőtt egyetlen "vállalkozásom" sem, ráadásul annyit, hogy minden nap a duplájának tűnik még ma is, ahogy visszagondolok rá.
 
 

 
Lassan eltelt ez a különös egy óra, aztán könnyes búcsút már keresztbe álló szemekkel vettünk, mert éhgyomorra egy liter sör azért megtette a hatását. Ezt követően egy rövid, józanító buszút után újra Kőszegen találtuk magunkat. Ahogy leszálltunk, abban a pillanatban elállt az eső, és kitisztult az ég. 

 Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet.

Megunva a csalinkázást megmásztam a felszántott dombot az erdő széléig, a magasles tövében leültem térképészni. Hallom, jön Réka, mert húsz méterről kivehetően és masszívan szentségelt. Én szóhoz se jutottam, mert sem azelőtt, sem azóta nem hallottam ilyen szép ízesen és hosszan káromkodni.

 
Ízelítő a regény elejéről.
Történet két egyesülő síkban a szerelemről, amelynek természetes része a szexualitás. Az egyik sík a múlt, a második, dőlt betűkkel szedve, a jelen: egy idős ember érzelmi térképe, kapcsolata egy fiatal nővel.
 

Mire aztán beértünk a faluba, már csak vonszoltuk magunkat, és igen éhesek voltunk. Közben arról ábrándoztunk, bár lenne egy kis füves tér, közepén kúttal, szélén egy ABC-vel és némi árnyékkal. Azért emlékszem erre ilyen élénken, mert ahogy a falu központjába értünk, ott volt a kis füves tér, közepén a kúttal (ivóvízzel), mögötte ABC, és a fák az árnyékkal. Azóta hiszek abban, hogy amire tényleg szükség van, az úgyis meglesz valahogy.

Az ételt sikerült mindig zsigerből elég okosan és aránylag egészségesen megoldani. Alapáru a kenyér, általában egy napra előre elegendő (ha bármi történne). Feltétként igen sok halat ettünk (mert abból van sokféle konzerv), és mindig volt valami friss gyümölcs vagy zöldség. Lehetőleg olyan, ami nem folyik a táskába, ha véletlenül megrohadna. Így jött össze például a tonhalas szendvics nyers sárgarépával és fokhagymával, meg ehhez hasonlók. Édességnek müzli szeletek, mert azok nem olvadnak bele a táskába, mint a csoki. 

Ferenc fellázadt, az allergiaroham óta borzasztóan utálta az egészet, és mi sem voltunk a helyzet magaslatán. Letettük a táskát, a cipőinket, hogy lesz, ami lesz. Ekkor tűnt fel az egész nap egyetlen autója a hosszú egyenes végében. Az első reakció a döbbenet volt, de aztán úgy, ahogy voltunk, mezítláb, koszosan, kiálltunk sorban az út szélére stoppolni.

– Beszélj hozzám, különben elalszom.
Nem alszik el. Nem alszik. Hatodik napja megyünk, és nem alszik, soha, egyetlen éjszaka se. Bolt előtti parkolókban, ebéd utáni pakolászás közben kiájul félórákra, de egyébként egyszer sem, Pécs, Dombóvár, Kecskemét, tovább, ezer kilométer, ezerötszáz, Istenem, a kezét erősebben szorítom, mit mondjak, mit mondhatnék?