Fabula Smaragdina – EUPHORBIA BOLDOGTALAN – Tamás Kincső tovább mesél
A boszorkányok bukott tündérek lennének? Betegesen narancssárgák, nyirkosan terebélyesek, sötétet kedvelő, a zugokat elfoglaló asszonynépség. Kígyót-békát előkotornak, és bevarangyozzák az ember napjait. Tündérek aranyoznak, boszorkák varangyoznak? S neki, igazából, kicsoda ez a bogárszemű lány, aki a félhold fényében villant meg?
Fabula Smaragdina
EUPHORBIA BOLDOGTALAN
Tamás Kincső tovább mesél
Harmadik két mese, amelyben Euphorbia új lovát próbálja. Menyasszonyát, Amildát elrabolják a vandálok, s az udvari csillagász tehetetlenségében szoborrá válik, de a tündérek segítenek rajta. Euphorbia útra készül.
A hatodik napon
Szaturnusz napján a csillagász repülni vágyott. Vele a dombok, pipacsmezők, rigófütty és cifra pacsirta-szólamok szállottak, mint égi zene paták dobpergésére.
Bekergette lovát az erdőbe. A patakparton recsegett-ropogott alattuk a puha talaj, nyomukból penész és gomba illata szállt föl. Keserű Teleki-virágok sorfalat állva ingatták nagy, piszkos-sárga fejükön gyér szirmaikat, mint kimustrált, vén boszorkányok utolsó szemléjén az Úrnak.
Euphorbiát az erdő sötétje váratlanul érintette meg. Erre számított a legkevésbé. Nem indult a tisztás felé, hol a napforduló oly csodás volt nemrég. Maradt lent, a nedves mederben, korhadt, mohás gallyak között, és gondolkodóba esett.
A boszorkányok bukott tündérek lennének? Betegesen narancssárgák, nyirkosan terebélyesek, sötétet kedvelő, a zugokat elfoglaló asszonynépség. Kígyót-békát előkotornak, és bevarangyozzák az ember napjait. Tündérek aranyoznak, boszorkák varangyoznak? S neki, igazából, kicsoda ez a bogárszemű lány, aki a félhold fényében villant meg? Azóta a tündék is csak éjszaka jönnek, mikor nem látni olyan jól. A csillagokról szinte megfeledkezett, nappal meg a kialvatlan szemét kínozza az erős fény.
Egy lapulevélen pohos gyászbogár kapaszkodott. Fabula csiga rágta buja növényzeten gázolt keresztül. Nagy, kopaszodó, barna boszorkányfejek borultak össze mögöttük a kiábrándító valóságban. – A virágok között is vannak igen rútak – gondolta Euphorbia.
– Csalás, önámítás! – sziszegték a sértett felek. – Bogárszemek nem tündökölhetnek pillangólélek visszfényeként! A virágok pedig valóban elhervadnak mind. Szomszédunk a bűzös macskagyökér, azt rágcsálja a nagyságos úr, s ha kialudta naiv álmait, nézzen féktelen, tüzes lelkébe, tartson tükröt sápadt képének! Ki aranyról álmodik, nem holdfényben oldja magát.
Euphorbia lehajolt a ló szügyéig, s a laza talajból gyökerestül kitépett egy jókora valeriánát. – Menjünk innen, Fabula. Nyugtalan ember a sűrűben összezavarodik egészen.
A paripa bátor volt és nemes járású és repülni tudott, mint a szél. A csillagász hazáig Fabulát kémlelte. Ha egy percre is befele nézett, tündék, lányok, asszonyok és boszorkák jártak őrült táncot a fejében. Ahogy a palotakapun belépett, I. Krepisz király alattvalói földhöz szögezték Euphorbiát a hírrel: menyasszonyát, Amildát a pisztrángos tavaktól vandálok rabolták el.
Aurantii flos
A csillagász ólommá változott egészen. Sötét alakja mozdulatlanul meredt az üres éjszakában. A kútnál ült, I. Krepisz király odáig bírta vonszolni, mielőtt csapatokat szalasztott a rablók nyomába.
– Szentséges ég, még denevérré válik! – szörnyűlködtek a tündék. Úgy telepedtek rá, mint galambok a köztéri szoborra. Lábukat lóbálták és halkan diskurálni kezdtek:
– Hideg, mint az ólom.
– Fekete, mint a denevér.
– Legbelül forrik, mint a vulkán.
– Földi vágyak ejtették rabul, a sóvárgás, a birtoklás vágya.
– Lelke nemes és önzetlen. Gyógyítani akar, nem hatalomra törni. Nagy jövő áll előtte, hisz' királyokat tanít uralkodni önmagukon.
– Józan gondolatait vágyak örvénye sodorta a mélyre. Szelleme fuldoklik, lelkét tűz emészti, teste dermedt anyag.
– Meghalt?
– Majdnem.
A főtündér felállt a csillagász jobb vállára és így szólt:
– Euphorbia, aki nevét a farkaskutyatejről kapta, reggel majdnem-élve elhagyja a palotát. Piros lován harcmezőkön léptet keresztül, és egyetlen feladata lesz: majdnem-életben maradni.
A tündérek hajnalig őrizték a csillagászt. Szalmaszárból tüzet gyújtottak és harmatvizet forraltak. Körbetáncolták a parányi üstöt, úgy dobálták bele a virágos hajtásokat:
– Szemvidítófű, hogy látása és elméje kitisztuljon.
– Vasfű, hogy teste megerősödjön.
– Narancsvirág, hogy szenvedélye ki ne aludjon.
Az euphráziát porrá zúzták, majd megparancsolták a csillagásznak, hogy emelje fel a fejét és szippantsa be. A férfi kábultan engedelmeskedett és felszívta a szemvidítófű fehér porát.
A Nap lassan kúszott felfelé az égen. Ólomoroszlán –, gondolta a csillagász, és érezte fájni a csontjait. Mégis mozdult. A tündék itala rózsafa bögrében várta a kútkáván. Ahogy fölé hajolt, narancsvirág hullott a teába. Fa nem volt fölötte. Euphorbia sűrű fekete hajába túrt: ujjai másik fehér virágra leltek. A narancsvirág élénk, friss illata melegen árasztotta el orrát és felhatolt a homloküregekbe. A csillagász meg tudott mozdulni végre.
I.Krepisz király két kutyája kíséretében reggeli imáját elvégezni jött ki az erkélyre. Feloldódott a langyos vasárnapi csendben, a messzeségbe merült, ahol a Nap narancsszínű palástját éppen fehérre cserélte. Euphorbia mozgását az ebek vették észre. Rövidet vakkantottak örömükben, mikor felismerték. A király és a csillagász tekintete átlót húzott a kút és a karzat közé.
A csillagásznak nem kellett magyarázkodnia, hogy miért hozatja ki utoljára lovát a királyi istállóból. Búcsújuk egy hosszú, szótlan ölelés volt. A király jókora erszény aranyat akasztott a barátja nyakába, s inge alá bújtatta. Még egy gombot is rágombolt.
A mese előzményei:
