Játék, csoda, hit és lélek – Interjú Csernik Szendével

Egy székely mesemondóval beszélgettünk Kapolcson, a Művészetek Völgyében a pálya rejtelmeiről, a pajzánságról és az Irodalmi Jelen által spontán szervezett kötetbemutatóról, amelyen Hargitai Ildikó Likból lött leány című kötetéből olvasott fel.

Hangfelvétellel! Részlet a felolvasásból.

Játék, csoda, hit és lélek

– Interjú Csernik Szendével

Miért lett belőled mesemondó, mikor kezdtél neki ennek a pályának?

Úgy szoktam mondani, hogy a Jóisten akarta így. Kicsi korom óta mindig is szerettem a meséket, s egy igazán szép, mesés vidékre, Erdélyországba születtem – úgy érzem, nem hiába. Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken, és Dálnokon, nagymamám és nagytatám falujában nőttem föl. A mesemondás ebből a helyből forrt ki, s abból az erőből, amit én ott kaptam. Körülbelül hét éve költöztünk Magyarországra a családommal, s öt éve foglalkozom mesemondással. Bizonyára azért is lett belőlem mesemondó, mert így csitítottam a honvágyamat, otthon éreztem magam a mesélésben. Eleinte fölolvastam, majd magamból kezdtem kibújtatni őket. A mesélés számomra összeforr a lábita bábozással. Egyszer csak úgy gondoltam, meg kell eleveníteni a szereplőket, s mivel a kezeim már foglaltak voltak, bábok kerültek a lábamra, s egy szép nagy terebélyes szoknyácska. A szoknyám lett a háttér, amin házikó és fácska is van, s az alól bújtak ki a székely szereplők. Róluk mesélek leginkább, az ő életüket igyekszem visszaadni. S az én meséimben a székely szavak székely ízzel vannak ízesítve, hiszen abból a világból jöttem, s ugyanúgy tudom visszaadni a meséket, ahogy egyszer én kaptam őket.

Túl a kenyérkereseti lehetőségen mit jelent számodra emberként a mesélés, maga a mese?

A mese játék, csoda, hit és lélek. Mosoly mindenki lelkére. A mese az gyógyír, az befele és kifele is gyógyít. A meséket a Jóistentől kapom, így tovább is adom őket. Úgy hiszem, hogy a meséket az őseink lehelték fel az égbe, s onnan az Istenke küldi nekem vissza őket. Persze, mesterség is, hiszen az emberek ősidők óta foglalatoskodtak vele, mert régen nem volt tévé, s akkoriban nagyobb varázsa volt az élőszónak. Hála a Jóistennek most is van még varázsa, így lettem és lehetek én is mesemondó. A mese emellett táplálék is, a mi ősi Bibliánk, hiszen olyan szimbólumok vannak benne, amik erőt adnak, és választ az élet kérdéseire. Ősi szimbólumok, amik szépen be vannak bugyolálva, s én azt bugyolálom ki. Úgy érzem, ez az én feladatom. Küldetésnek érzem tehát a mesélést, és hát benne élek. Úgy szoktam mondani, hogy mesében élek, mesélek.

A mesemondás, mesehallgatás megállja-e a helyét manapság a multimédiás eszközök és lehetőségek dzsungelében?

Megállja. Sőt, most kezd igazán visszakerülni a helyére, mert most ébredeznek föl az emberek, akik belefáradtak ebbe a robotoló életbe. A tévé nyújtotta szórakozás passzív, míg a mesemondás, az élő előadás mindig aktív dolog, ahol helyben történik minden, ahol magában a történetben élünk. Az emberek pedig ki vannak éhezve erre, és nagyon örülnek neki.

Milyen mesékkel szoktál fellépni, s a közönséged változtathat-e egy mese haladási irányán, változtatsz-e te magad a meséken, vagy az írott szöveghez ragaszkodsz?

Vannak az alap-népmesék, amiket találtam, vagy amik rám találtak. Ez pedig mindig újraforr, hiszen nem jöhet ki ugyanaz a vízcsepp sem minden második pillanatban, hiába fakad ugyanabból a földből, újraforr, ahogy a mese is a lélekben. A hozzám illők többnyire a parasztemberről, a székely szegény emberről szólónak, de nagyon szeretem az állatmeséket is. Egy ideje a pajzán népmesék is rám találtak, amiket nagyon szeretek, bár ezeket felnőtteknek szoktam csak előadni. Persze, nem is az a lényeg csak, hogy miről szól, hanem az is, hogy milyen a ritmusa, hiszen ha jó ritmusa van, akkor az úgy tud folyni, mint egy patak a hegyeken lefele. Emellett az is fontos, hogy hagyni kell pihenni kicsit, amit befogadott a lélek, a test és a szellem. Olyan ez, mint amikor elültetünk egy magocskát. Öntözni kell, meg kell kapálni, meg kell gyomlálni, és egyszer csak ki fog hajtani. A lelkünk tehát befogadja a szimbólumokat, és később jövünk rá, hogy mit is jelentenek. Ezért mondható, hogy az egyik legjobb táplálék, az ősi Bibliánk nekünk a népmese. Azért élő a mese, mert bevonom a közönséget. Alakulása mindig a hangulattól függ, attól, akinek mondom, hiszen együtt teremtjük meg. Amit egymásnak adunk, és egymástól kapunk, az egy pozitív energia, amitől mind feloldódunk. Kezdésként fel szoktam súroltatni a lelkünket. Mindig úgy kezdjük, hogy két kézzel súroljuk a mejjünket, mert ilyenkor kinyitjuk a lelkünket, és ahogy kinyitjuk, úgy le is csendesítjük, s amikor belül csend van, megszületik a mese.

Vannak saját meséid, amelyeket meg szeretnél írni, könyvformában eljuttatni az emberekhez, hogy otthon is élvezhessék őket?

Igen-igen. Lesz egyszer egy kötetem, csak még nem tudom, mikor, mert úgy érzem, érnie kell. CD is akar készülődni, mert szokták kérdezgetni tőlem, hogy van-e. Saját meséim pedig vannak leírottak is, de azok még nem előadásra valók. Úgy gondolom, vannak mesék, amiket olvasni jó, és vannak, amiket előadni, hallgatni. Szívesen írnék gyerekkorom emlékeiről, vagy arról, ahogy a szülést éltem meg, hiszen az első gyermekem születése valóban olyan volt, mint egy mese.

Amikor írsz, nekilátsz a mesélésnek, vagy csak készülsz rá, mi az, ami a leginkább inspirál? Miből nyersz ennyi energiát az íráshoz, meséléshez, élethez, ajándékozáshoz?

Szerintem a természettől kapom, ami Isten harmóniája, Istennek az alkotása. Én attól kapom, hogy benne élek, és vannak olyan időszakaim, amikor a fájdalmat is szépnek élem meg. Nagyon erős, lélekből jövő fuvallatok vannak bennem, és azok szoktak kijönni belőlem, azokat kell megosztanom. Vannak, akik nem írnak, mert belül élik meg, benn tartják, de örülnek annak, ha van, aki megosztja.

Térjünk át egy kicsit Hargitai Ildikó Likból lött leány című kötetének spontán módon szervezett bemutatójára, ahol az Irodalmi Jelen váratlan felkérésére a kötetéből tartottál felolvasást. Habár egy órás műsorra kaptunk engedélyt a kapolcsi Teaudvarban, több mint egy és fél órán át szórakoztattad a hallgatóságod, akik hangod hívó szavára egyre csak sereglettek köréd. Mikor kerültek a pajzán népmesék a látószögedbe, s hogy tetszett neked a kötet?

Nagyon érdekes, hogy így összejött ez a felolvasás. Már régóta olvasgattam föl rövidebb, csattanós pajzán meséket, amiket egy férfiember (Karaffa Gyula) írt. Aztán megérkeztem Kapolcsra, esős, hideg idő volt, s nem tudtam leülni a fűbe, fa alá mesélni, bábozni, s akkor ismerkedtem meg veletek, s kaptam meg tőletek a kötetet. A Likból lött leány pajzán meséit pedig egy hölgy írta, így a két írás egészen különböző volt. De örvendtem nagyon a kötetnek, mert nagyon a számra való. Az is érdekes, hogy két mesét olvastam előre a kötetből, és amikor elkezdtem a mesemondást, olyan mesére is sort kerítettem, amit még én magam sem futottam át, mégis annyira bennem volt a ritmusuk. Tehát alig várom, hogy Hargitai Ildikóval találkozhassak, mert amit leírt: gyönyörűséges.

Előadásod alatt szóvá tetted, hogy fontos a szép dolgok mellett a csúf dolgok említése is, s cseppet sem pironkodtál a pajzán történetek elmondása alatt. Hogy kezeled anyaként és mesemondóként a pajzán, s csúf dolgok szóvá tételét?

Inkább úgy mondanám, hogy természetességgel kell kezelni a kérdést, szépen lipinkázva a jó és rossz között, megfelelően kezelve a kárimkodást, pajzánságot is. Valahogy úgy gondolom, hogy azért is talált meg Hargitai Ildikó kötete, mert épp mozognak bennem ezek a dolgok. Nagyon szerettem mindig is kárimkodni, azaz csúfolódni, hiszen ezeket mi a falvakban kimondtuk ott Erdélyben. Most pedig van valami gátlás az emberekben, nem merik kimondani, szeretik szépíteni a mondatokat. Nálunk Erdélyországban, vannak, ugye, a csúfolódók. Volt, hogy a nagymamám, ahogy nevelgetett engem, megcsiklintott, ha sírtam, s akkor én kacagtam is, sírtam is. És akkor a nagymamám mindig mondta nekem, hogy „sír vala, kacag vala, seggelika látsza vala.” Ilyen mondókákat tanultunk. Ezek a szavak léteznek, ezeket jó néha kimondani, mert nem rossz környezetben vannak megfogalmazva. A szövegkörnyezet nagyon sokat számít, az, hogy mibe mondatik ki az a szó. Ezért ez a csúnyaság nagyon szép csúnyaság a pajzán mesékben. És hát nem jól esik hallgatni ezeket a meséket is? Akinek olvastam, mindenkinek nagyon tetszett, mert művészien van lefestve az a mellecske. Vannak akt festmények, arról sem mondjuk, hogy pornográf dolgok lennének, inkább azt, hogy esztétikusak. S ezek a mesék is úgy vannak leírva, olyan szépen, mint egy festmény. Természetesen. Ez is hozzátartozik a teremtéshez, a szerelem, hiszen ez az egyik lételemünk, nem csak az evés, az ivás, az alvás, vagy a mozgás fontos, hanem fontosak ezek a mesék is. Az emberek gondolataiban ott vannak ezek a pajzánságok, csak paplan alatt tartják őket, szó szerint.

Farkas Réka

Kapcsolódó anyag:

Recenzió Závada Pál Harminchárom szlovák népmese című könyvéről

Mesék az Irodalmi Jelen oldalán