Tokaj vesszőcskéi - Vasárnapi levelek II/16.

 "Gyengédebben gyengédebben gyengédebben"
Danilo Kiš

Az erdélyi Camõessel szeretek együtt utazni, mert nyugalma, lassúsága, s talán még a hozzáértése is a dolgokhoz átterjed rám, s megnyugszok, nem tudok annyira befordulni
jelenlétében, sőt őszintén megnevetett intelligens humorával. Amikor megérkeztünk ő meglátta a sok "írót" és "költőt" és azt mondta "Na most ment el a
kedvem az egésztől." Sejtettem, hogy mire gondol. Nem a barátaira, nem a régen látott ismerősökre, nem a jó embereire, nem a szépleányokra, s nem is a finom tokajira.

Azt mondják, hogy annyi marhaságot és katyvaszt és egymás ellenni áskálódást, fölényeskedést még nem látott ember, mint ami az írók között ment és megy. Talán Faludynál olvastam, hogy amikor Recskre megérkezett a táborban mindenki a saját priccsén, nyugodtan és szomorúan pihent, csak az egyik sarokból jött hangos kiabálás és veszekedés, s amikor Faludy megkérdezte, hogy hát azok kicsodák, akkor legyintve mondták neki, „Ó, azok? Azok az írók!"

Biztos sok oka lehet, hogy jelenleg Magyarországnak több irodalmi csoportusálsa is van, s több irodalmi (nyári) tábora, és nagyon sok olyan folyóirata, amit jóllehet sokszor alig olvasnak. Ám alighanem gyökerében még csak nem is a felesleges politikai elkötelezettségek, a hisztérikus színvallások, a mindenáron felszínen maradó felszíneskedések, a mérhetetlen pénzéhség, hanem a hiúság az oka minden bajnak.
Szerencsére mindenki maga dönti el mennyire akar belevegyülni. 

Ayhan Gökhan
 
Aztán Camões bemutatott egy fiatal, török származású költőfiúnak, Ayhan Gökhánnak, aki kedves barátnőjével volt ott, s akikkel töltöthettem az estét, mert hajós barátom a szúnyogok, a meleg, és az irodalmárok elől végül elegánsan visszahúzódott a hotelszobájába, miután pár finom fröccsöt még megivott velünk. Ayhan egyébként legutóbb a Műút nevű, igazán igényes, miskolci folyóiratban közölt néhány verset, s ahogy néztem őket, szépen és izzón az érdi leányzóval, valahogy a legutolsó költeménye jutott eszembe a „Még szeretem":

„haza busszal megyek,
szatyorral a boltba, nőtlen
vagyok, nem magas, cigaretta
nem károsít, a bor ritkán,
mindig csak néha.

ülhetne az ágyon,
kezdődhetne így: otthon vagyok,
évek óta várom, még
nem terítem székre a kabátját,
még szeretem, még
nem ért félre."

Egyszerűségében finom ez a vers nekem, s érzelmek sűrű szálait látom, reményt, és talán egy szép kabátot a lányon. Mindezt vagy még többet is. Ayhan Gökhanból még bármi lehet, ha nyitottságot, nyelveket, szerelmet tanul gondoltam magamban, s aztán rendelve még egy pohár tokajit elhessegettem ezt is, hiszen ki tudja, csak maradjon szabad és maradjon független, s erre emeletem poharam.

Iancu Laura

Az este folyamán megismerkedtem még egy csángó párral is, Iancu Laurával és férjével, s velük való beszélgetésem is izgalmas volt. Laurával már korábban olvastam egy interjút, ami felkeltette az érdeklődésem, de nem tudtam eldönteni, hogy versei mennyire mélyek, s mennyire inkább pillanat és helyzet szülte víziók csupán. Most már tudom, hogy átgondolt élet érleli őket. Jó az, amikor egy költő nem csak költészettel, hanem valami mással „segédtudománnyal" is foglalkozik, így tehát Lauránál is igen erősen jelen van a néprajz, a leírás, a jelenlévő múlt lerajzolására tett fájdalmas kísérlet, amely egyik versében vált számomra leginkább megtapasztalhatóvá. A „Néprajz" című Iancu Laura vers így szól:

„Nem vett föl a szekér
Futott mint a szélvész
Népies porától
Könnyezve elesetten elveszett
Álom felett sírok
Magas elérhetetlen
Titkos kezek rántanak engemet
Vissza
Vissza"

 - s aki már belenézett a holtak kútjába, aki tudja hány elmúlt élet vált beteljesítetlenné, hány munka és élet tört derékba a történelem sodrásában, s aki mindezt felmérve mégis megpróbált valamit a szétesett világban helyére tenni, jóvátenni, rendbe rakni, a jobb világ reményében imaginációját nem csak elképzelni, hanem megvalósítani, az átérzi e kétszeres „visszának" sűrűségét és súlyát. Iancu Laurában nekem nem az tetszett, hogy csángó vagy hogy néprajzos is, hanem hogy költő.
 

Irodalom és…
 
A folyóiratok bemutatóján a nagy aulába, kétszáz ember és kamerák előtt négy vagy öt másik lappal voltunk egyberakva, melyek közül, csak a Váradosok tartották be a tizenöt perces időlimitet és szavaikra érdemes volt figyelni, a többiek beszéde közben kénytelen voltam kimenni a mosdóba, hogy kicsit magamhoz térjek, s meg tudjak szólalni.

Persze azonnal kiújult minden szorongásom, amiről azt hittem tévesen, hogy egy adriai hajózással, s búvárkodással legyőztem, de aztán amikor ránk került a sor,  talán mondhatom hogy igen pontosan és röviden beszéltünk a lapról, és a jelenről és jövőről is.

Szavaim az idősek körében tartok tőle, hogy sem akkor, sem most nem aratnak túl nagy sikert. Ellenben a fiatalok közül többen megkerestek utána. Miután elmondtam az Irodalmi Jelenről, amit kellett, az online-magazint, a hét évet, a szerkesztők munkáját, felhívtam a figyelmüket, hogy tarthatatlan, hogy a „magyar folyóirat-kultúra" sokszor és sok esetben ennyire periférikus, van hogy sajnos olvashatatlan, van hogy inkább politikai dolgokról szólnak, semmint arról, amit nagyjából legalább irodalomnak nevezünk.

Nem minden esetben, nem mindenhol szerencsére. És egyébként is - ez csak az én véleményem, semmi több.

Mint ahogy sajnos azt látom néha, hogy összefogásról szó sincs, inkább áskálódásról, s hogy bár e tábor tematikája a fiatalok pályakezdése, érvényesülése, alig vannak jelen a valóban fiatalok.  Nagyjából ezt mondtam, talán kicsit finomabban, árnyaltabban. Felelősséget is emlegettem, főleg a saját felellősségem is, holott nem felelőseket kell keresni, hanem csak alkotni és kész. Persze másnap hallottam valamely képviselőnek patetikus laudációját, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, mint ahogy – s ez bizonyára az én gyengeségem – a dinoszaurusz-szerű nehézkes intézmények is inkább csak nyomasztottak mindig. Miközben reménykedtem is a valódi érdekvédelemben, a valódi szövetségben, akár az egyetemen, akár az életben, akár irodalmárok között. Ezért voltam ott.

Pedig az Írószövetség a legfontosabb magyar intézmények egyike, vagy legalább is számomra az lehetne, ha rugalmas és szabad volna és biztos lehetnék abban, hogy védi és támogatja tagjait, ha azoknak arra van szüksége. A szövetség maga elvben független. Tudom, hogy ez nem egyszerű.  Még az is lehet, hogy ilyen, vagy majd egyszer - a nem is távoli jövőben ilyen lesz. Csak én nem látom át az egészet.

Ám az érdekvédelmi szervezetekre nem a jó tulajdonságok jellemzőek mostanság. Valaki mindig valamilyen pozícióban, vagy akárhogy bármilyen – ismétlem: BÁRMILYEN – politikai oldal mellett kampányol. Ne kampányoljon. Vagy akkor ne vállaljon semmilyen – ismétlem: SEMMILYEN – szerepet mások képviselését magára vállaló, független – ismétlem: FÜGGETLEN – szervezetben. Mert szerintem a gondolkodó és természetükből fakadóan különböző embereket képviselő szervezeteknek, amely nem politikai hanem érdekérvényesitő és védő csoportosulások elsősorban, azoknak feladata a szervezet egészének függetlenségének és a tagok szabadságának megóvása.

Engem nem az zavar, hogy több és különböző csoportusulás van, nem az, hogy valaki vállalja a politikai nézeteit, hanem az, hogy ha valaki ebből nem lát ki, ebbe beszűkül, s magát írástudónak, gondolkodónak tartja, sőt olyannak, aki a többi állítólag írástudót és gondolkodót is képviselheti.

Minderről ott nem beszélhettem, és nem is akartam.

Engem nem ez érdekel az irodalomban.

Üzenetemet nálamnál sokkal jobban elmondta már más. Ezért olvastam fel legutóbbi számunkból Kemény Katalin esszéjéből azt a részletet, hogy "Valószínűleg a fentebbiek alapvető oka abban ragadható meg, amit Hamvas A magyar Hüperiónban valahogy úgy fogalmaz meg, hogy itt mindenki mindig is a „legnagyobb" akart lenni. És hát persze abban a laposságban, abban a sekélyességben, amellyel az írásnak mint olyannak a mibenlétéhez, eredetéhez, szakralitásához viszonyulni szokás. Mert ha mindenféle salakkal szennyezve is, Adyban mégis csak megvolt még az írás morális méltóságának tudata, nem kevésbé Babitsban, különösen élete utolsó harmadában. Mindketten tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy az író és a műve egymástól elválaszthatatlan. Ahol pedig ez az azonosság nincs meg, ott az óhatatlanul átüt az írásmű szövetén is."

Aztán legkedvesebb barátaim esküvőjére érkeztem vissza Szegedre, ami előtt elmentünk az Anna-fürdőbe, mert már annyira elegem van, hogy bárhová megyek mindenhol inni kell. A tea-kultúrát kéne elterjeszteni. Márai írja, hogy ha egyik nap ittál, akkor sose igyál a következő napon. (S persze csak este, s persze csak bort!) Be fogom ezentúl tartani, mert itt nem lehet, s nem is akarom alkohol tekintetében a lépést tartani. Inkább megpróbálok józan maradni a nagy ivászatban. Mondtam is - amit az egyik kedves tagtól hallottam - inkább viccesen, mint komolyan, hogy ez nem is író-, hanem ivótábor, amiben mégis csak jó dolog, hogy lehet találkozni másokkal is.