Hazánk, Budapest - Vasárnapi levelek II/48.

Midőn felébredtem a Vörös Szalonban, egy pillanatra nem számított, hogy késésben vagyok, hiszen mindig is tudtam, hogy késésben vagyok az egész életet illetően, s nekem valamikor Byron és Shelley oldalán kellett volna az Adriát énekelnem, vagy az első hajósokkal messzi déltengeri szigeteken kikötnöm. Ezért nem zavar, ha kicsit tovább tart valami, ha elkésik valaki, mert tudom, az igazán nagy dolgokat a mi korunk már menthetetlenül lekéste. Hiszen mindenhonnan azt harsogják, hogy nincs már fehér folt a térképen, nincs már misztikus titokzatosság, sem pedig pihi-madár. Aztán időről-időre kiderül, hogy talán mégis vannak fehér foltok, ha máshol nem lelkünk, a múlt, vagy a világmindenség térképén, s vannak misztikus történetek, s ki tudja – talán valahol álruhában él még néhány egyszárnyú lény.

Nagy bögre teát hörpintek, Virág kacag ügyetlenségemen, ahogy magamra dobálom ruháim, majd elrohanunk a Déli pályaudvarra. A metrón azon lamentálok, hogy mennyire távoli számomra ez az atomkori közlekedési eszköz, ebben a sötét lyukban való száguldás, s hogy mennyivel jobb bringázni a szabadban, arra menni, saját erőmből, amerre kedvem tartja. De aztán a vasútállomások lehetetlen jegykiszolgálása sem oltja ki bennem a jókedvet, mert már száguldunk is a szomszéd kisváros felé. Eszembe jutnak azok az emlékek, midőn néhány évvel ezelőtt udvarolni jártam ide. Emlékszem melyik utcán mentem föl levendulás parfümmel összelocskolva, pirulva, remélve, melyik kert volt, amely óvón magábazárt, melyik lány, ó. Nemsokára itt a tavasz, mondja Szindbád, s a nők zsebkendője megtelik a szerelem náthájával.

De minden változik, dübörgő átjáróház lett közben a kisváros, s mi egy mellékutcára fordulunk inkább, ahol Marcsi lakik. Marcsit még Zsennyében ismertem meg, s ez a kicsiny hölgy, hatalmas szívvel és beleérző-erővel siatzu-gyógymasszázs mesternője, amit immáron tizenhárom éve gyakorol. Másfél óra telik, azt mondja, helyrerakja az atlaszom, s én kissé aggódva, megkérdeztem, hogy a mim? „Az atlaszod…” – mondta Marcsi. Ekkor meg arra gondoltam, hogy nahát, minden emberben – igaz bennem kissé elcsúszva – de van egy belső Atlasz, egy belső térkép, amelyen még bizonyosan rengeteg fehér folt, ismeretlen és felfedezésre váró kontinens, misztikus kalandok sora rejtezik. Hirtelen nagyot reccsent a nyakam, s ezzel helyrekerült Atlaszom.

Hamar felpattantam, a hölgyeket magukra hagyván a tavaszi ragyogásban visszavonatoztam, s már ott is sétáltam Budán, a Roma éttermet keresve, mert ott találkoztam egy igazi úriemberrel, s úgy is meg kellett jelennem, mint szerkesztő, s úgyis mint költő. Megfigyeltem, hogy a találkozókról jobb úgy elkésni, hogy hamarabb vagyunk ott. Várni a másikra, s addigra bennünk megérik valami biztonságérzet, átnézhetjük az étlapot, megmosolyogtathatjuk a pincérkisasszonyt, vagy éppen láthatjuk, ahogy a nagy gitárművész az édesanyjával érkezik az étterembe, s megkérdik tőle: „Mivan Gyulám, kihoztad a Mamát?” – mosolyog a nagy gitáros, s mondja, „Ki bizony, de látod, ráadtam a bundát.”  Valahogy megáll kicsit az idő, ahogy a gitárművész mamája kilép az autóból. Oly kicsiny, s oly nagy rajta az a bunda, hogy szinte madárnak tetszik, tollakba burkolózva, gyönyörű, pihés, és védtelen kismadárnak, melyek közül annyi kiesik ilyenkor tavasszal a fészkekből, miközben repülni tanulnak. Egyszer kezembe vettem egy ilyen kismadarat, egy ilyen kihullott pihés szívdobogást, s addig könyörögtem neki rímekkel és ritmussal átszőtt imával, hogy széttárta szárnyait és elrepült.
Aztán megjött végtire barátom, s ettünk, ahogy azt illik.

Vajon mért adnánk föl a jó ebédeket, a jó fürdőket, az ízes pihenést? A tudatlanok észre sem veszik, s akiben kis érzékenység van, az sír és rí, hogy gyors kajákra, gyors nőkre, kemikáliákra, és stresszes hétköznapokra cserélték mindazt mi egykoron érték volt. De az a jó, hogy mindez nem kötelező. Lehet, hogy nem könnyű úgy élni, hogy az ember szeresse azt az életet, de kötelességünk. Igen, különösen nekünk, magyar embereknek, önmagunk és a világ felé való feltétlen küldetésünk, hogy nem törődve sem Párizzsal, sem Ugocsával, igazán szépen éljünk. Szánjunk időt az evésre, a jó borozásra, az együttlétre, s különösen az egyedüllétre. Szánjunk időt a barátságra és a szerelemre főképpen. Nem csak harapni, rágni is. Nem csak nyelni, ízlelni is. Nem csak aludni, hanem pihenni.

A Róma étterem asztalánál egyszer csak azt mondja nekem Alexander Brody, hogy „Tudja, Tibor, rólam túl sok dolgot nem érdemes elmondani, talán csak azt a kettőt, hogy boldog és szerencsés ember vagyok.” És ez nekem nagyon tetszett. Tetszett, ahogy Brody úr áll az élethez. Rá is kérdeztem: boldog és? „És szerencsés…” – mondta mosolyogva. Néha talán nem árt, ha mindenki, aki kicsinyke örömet is felfedez abban a puszta tényben, hogy él, hogy van ez a nap, és néki ragyog, vagy hogy egyszerűen, csak minden pillanatban meg van a lehetősége arra, hogy jót tegyen, hogy szeressen, hogy tehát mindenki elmondhatja magáról: boldog és szerencsés.

Mert bárki bármit mond, bármit tesznek velünk, bárhány vereség sorakozik is egymás után, mi akkor is egy boldog és szerencsés nép vagyunk. Tudják miért? Mert még vagyunk. Mert a saját nyelvünkön beszélhetünk. Mert van esély arra, hogy idővel újra virágzó ország lesz a hazánk. De mindez nem azon múlik, hogy ki a miniszterelnök, s nem is azon, hogy kik acsarkodnak. Azon múlik, aki alkot, és azon aki gyereket nevel. Azon múlik, aki kertet művel, és azon, aki távoli országokban tanul, dolgozik, de igenis tervezi, hogy hazajönne. Haza. Tudják, hogy nincs szebb és nincs fájdalmasabb, mint ha valaki megérti végre ezt a szót: haza. Annyira összetett, s annyira más és más oldalát mutatja ez mindenkinek, de azért lehetnek metszetek. Mert a haza nem csak a lobogó, és nem csak a korona, hanem a haza a jóízű beszélgetés, a finom borozgatás, a kacér leányzó, az éles humor. Mert a haza a jól megírt könyv, a gyönyörű festmény, a nagyszerű zene, a komoly színdarab. Mert a haza, s ezt különösen már nekünk kéne végre megtanulni, nem cölöptől-cölöpig, hanem embertől-emberig ér. Az én hazám emberekben él, olyan emberekben, mint Marcsi vagy Brody úr, akikből árad a boldogság és a szeretet.

Este aztán Édes Anna kiállítására megyek el, ahol nagy örömömre találkozok kedvenc, s örökké bús, és örökké reménytelenül szerelmes regényhősömmel, Eszter Dániellel. Eszter Dánielt a jövőben fogom majd megírni, egy nagyon szép, pesti szerelmesregényben, amint kapok rá megrendelést, mert úriember szerelmesregényt csak megrendelésre ír. Eszter Dani olyan szomorú volt, hogy Annával ketten vigasztaltuk. Anna kedves képeivel, én meg magyar költők verseivel. Olvastunk, nézegettünk, talán egy kis ágyaspálinkát is ittunk, s egyszerre Eszter Dániel mosolyogni kezdett. Talán nem is olyan jók Édes Anna képei, de mindenképpen vidámak, talán nem is voltak oly hatalmasak a versek, melyeket felolvastam, de mégis hatottak. S tudják meg, a haza tegnap este – számomra – ez a három ember volt: egy hősszerelmes, egy naiv festőnő, s egy költő. Semmi sincs elveszve tehát.