Rejtő Jenő feltámadása Budapesten - Vasárnapi levelek 124.
Müller úr természetesen nem volt otthon. Egy teljes hideg, novemberi délelőtt telt el mire végre betévedt egy könyvesboltba, és megdöbbenve látta viszont saját nevét hatalmas, albumszerű, színes-szagos könyvek címlapján. Érdeklődve forgatta, nézegette, s látta, hogy bizony ez „Az elveszett cirkáló” – s most újra meglett, de még hogyan! A szereplők figurájával is meg lehetett elégedve, mert nagyot csattintgatott nyelvével, amikor Korcsmáros Pál rajzain viszontlátta Rozsdást vagy Piszkos Fredet. De az is lehet, hogy csak szomjas volt. Kicsit kigombolta kabátkáját, kiderítette hol van a legközelebbi könyvkiadó – megmondták neki, felment és bekopogtatott. „Jó napot! Van pár regényötletem” – számítógép mögül műkörmös csinos kisasszony mosolyogva nézett rá, s úgy kérdezte: „Be van jelentkezve?” – Rejtő huncut vigyorral válaszolta: „Természetesen”. Nemsokára a kis hölgy be is küldte a kiadó vezetőjéhez. Köpcös üzletemberhez lépett be, mögötte a hatalmas panorámaablakok a Dunára néztek, s az üzletember háttal állt neki. „Na, mondja csak…, hogy is hívják?” – „Jenőnek, szolgálatára kiadóúr” – válaszolta a feltámadott.
„Ezen változtatni kell, Jenő néven ma senki sem ír regényt.” Rejtő megelégedve sóhajtott, látván, hogy a dolgok nem változnak azért annyira gyorsan. „És mondja csak, milyen könyvet írt?” „Még csak tervezem, hogy újra elkezdem, de bevallom, egy ideje kerülöm az életet és az irodalmat…” „Annál jobb!” – kiáltott fel a kiadó. „Akkor írhatna mondjuk valami szerelmeset, vagy valami szexeset, nem baj, ha vannak benne történelmi családok, vagy inkább komolyat szeretne? Meg díjakat a miniszterektől? Pályázatokat? Ösztöndíjakat? Azt is el tudjuk intézni. A lényeg, hogy lehetőleg jó unalmas legyen a könyve, meg legyen benne néhány nemi szerv, esetleg az anyjáról meg az apjáról tárgyaljon ki mindent, azt is ami nem jut eszébe. Lehet történelmi is. A titkárnőnek megvan az elmúlt száz év magyar regényirodalma CD-ROMon, onnan lehet szemezgetni szövegrészeket, kijelöl-kopi-paszte, oszt jól megkavarjuk és kész a regény.” Ezt nem teljesen értette Rejtő, közbeszólt: „Nos, uram, én légiós történetekre gondoltam, vagy westernre esetleg…” – „Megbolondult, írókám???” – és ekkor nézett rá először dühös véreres szemeivel a kiadó. „Tudja láttam egy korábbi munkám, szép képregény lett belőle, gondoltam…” – „Mit képzel? Idejön, az rendben van, hogy nem írt semmit, hogy ránk bízza a feladat könnyebb részét, az ollózást, a marketinget, a háttértörténetet, a nyomtatást, a terjesztést, a metróreklámot, de mindezek után még gondolkozni is akar? Hát mi maga?” Rejtő ekkor csak egy kicsikét, de tényleg csak egy icipicit meglepődött, s így válaszolt: „Író vagyok. Író, uram.” „Na látja! Hát akkor ne kezdjen el nekem itt gondolkozni fényes nappal, mert még valaki meglátja. Egy író maradjon csöndben! Csatlakozzon, tiltakozzon, írjon alá valami/valaki mellett, vagy ellen, adjon interjút, vegyen át ezt-azt, pályázzon, rúgjon be, szidja, akit csak akar, fektessen le nőket, de nehogy elkezdjen itt nekem gondolkozni. Csak úgy magában, kénye-kedve szerint! Erre van esze?! És a befektetés? Arra nem gondol? A pénz, barátom, a pénzre nem gondol?” Rejtő elmosolyodott: „Meglepően sokat gondolok a pénzre, kiadóúr, ezért vagyok itt.” A kiadó közelebb lépett, puha tenyerével meglapogatta Rejtő arcát, mint egy gyereknek, mert megérezte, hogy mégis van bennük valami közös, és azt mondta: „Na látja! Holnap küldheti az első felét a kéziratnak, ha jól halad maholnap új könyve jelenik meg a magyar könyvpiacon.” „Köszönöm kiadó úr, de kérdezhetek még valamit?” – a kiadó, teljesen eltelve alakításától, bólintott: „Egy kis előleg jól jönne…” „Természetesen. A titkárnőnél átveheti.”
Rejtő lement a könyvesboltba, megvette emlékbe „Az elveszett cirkáló” új kiadását, és visszament a Paradicsom és a Pokol közötti „Köztes lé” nevű kedves kis krimóba, ahol két barátja már várta. Rozsdás nevetve kérdezte: „Na, milyen volt? Változott valami?” „Nem sokat” – mondta Rejtő rákönyökölve a pultra, miközben egy Purgatórium Blue koktélt rendelt, és odaadta Piszkos Frednek a képregényt. Fred átlapozta és örömét leplezve csak ennyit hörgött: „Nem is vagyok ilyen ronda.”
