Hat Wass-paradoxon
Koltay Gábor filmjének bemutatója ismét az érdeklődés homlokterébe emelte Wass Albert életét és munkásságát. Szőcs Gézát kérte fel a szerkesztőség, hogy az erdélyi író körüli vitákat értékelje.
1. Az író Wass Albert nemrég még a kutyát sem érdekelte.
(Műveit a kiadók nem adták ki - mert nem tartották üzletnek -, az olvasók nem olvasták, a kritikusok nem elemezték, nem értelmezték, nem idézték. A tiltott művek piacán, vagyis a fekete könyvkereskedelemben, sem Erdélyben, sem Magyarországon nem volt iránta kereslet, még annyira sem, mint mondjuk Márai vagy Nyirő vagy Bánffy Miklós iránt, vagy - mondjuk - a már-már megtűrtnek minősülő Herczeg Ferenc vagy Zilahy Lajos iránt. Mintha teljesen kiirtódott volna az emlékezetből, Baumgarten-díjastól, nyugatosságával, tízezres példányszámokban kiadott műveivel együtt. Csak az emigrációban tartották számon, főként az amerikaiban.
Amikor meglátogattam 1987 tavaszán, udvarát fű verte föl, házán szél fújt keresztül: képletesen is és valóságosan is.)
2. A közéleti Wass Albert egyáltalán nem az volt, akinek ma gondolják.
(Először is - és egyfelől - nyilvánvalóan nem volt háborús bűnös, és nem bizonyítható, hogy antiszemita lett volna. Utóbbi állítás mellett és ellen csak közvetett érvek hozhatóak fel. A “mi antiszemita grófunk”, az “egyetlen szórakoztató fasiszta” stb. típusú szóképek fedezet nélküli sztereotípiák.
Ugyanakkor - és másfelől - Wass Albertet olyan politikai nézetek jellemezték, amelyek egyedülállóan anakronisztikusak voltak. A “Lobogónk: Wass Albert” híveinek eszébe nem jutna - vagy jutott volna - komolyan vehető politikai programnak gondolni, amit Wass Albert akart: Erdélyt vissza, mindent vissza, totális restitúciót, Magyarországhoz való visszacsatolást. Az itthon maradottak legradikálisabbjai is legfönnebb Erdély lakosságcserés kettéosztását tartották egy illuzórikus jövőben megoldhatónak, pl. Dobai Istvánék, de legtöbben a független Erdély ideáját dédelgették magukban. Wass Albert, aki úgy volt Trianon revíziójának híve, mintha észre sem vette volna, hogy közben eltelt egy fél évszázad, ma gyáva megalkuvónak bélyegezne bárkit, aki megelégszik az erdélyi magyar autonómia gondolatával. Az író környezetében olyanok is voltak, akik négyszemközt azt is bevallották, hogy még egy szovjeteknek átadott Erdélyt is kívánatosabb és szerencsésebb megoldásnak vélnek, mint hogy Romániánál maradjon. Nem csoda, hogy Wass Albert még az emigráción belül is, de ezt szűkítve, még az amerikai magyar emigráción belül is elszigetelt, kivénhedt dinoszaurusznak számított.)
3. A román nacionalisták tisztán látják, amit a magyarok nem.
(Vagyis a fentebb mondottakat. Azt, hogy Wass az egységes román nemzetállam konok és kompromisszumot nem ismerő ellensége, a Revíziós Liga egyetlen nagy formátumú szellemi örököse, aki a történelem kerekét Párizsig és Trianonig forgatná vissza, pontosabban az azt megelőző időkig.
Hogy ez a szemlélet a román propaganda számára magától értetődően “fasiszta” - mintha csak egy Kusturica-filmben volnánk, “a fasiszta anyátokat” -, az mindenki számára világos. Ami nem világos: miért kellene a magyar olvasónak és a magyar kritikusnak átvennie és magáévá tennie a román nacionalista propaganda szólamait, miért kellene lefasisztáznia és háborúsbűnösöznie egy magyar írót, aki kétségtelen esztétikai értékeket hozott létre, miért kellene szégyellnie magát, amiért szereti Wass egyik-másik művét. Az összeset egyébként senki nem tartja azonos értékűnek, mármint a többtucatnyi regényt.)
4. A román Ábelt a rengetegben Wass Albert írta meg.
(Képzeljük el egy pillanatra, hogy az Ábel a rengetegben szerzője nem Tamási Áron, hanem Mihail Sadoveanu. Vajon hogyan sikerülne feldolgoznunk ezt a tényt?
Az erdélyi román hegylakók életéről valaha írt leglíraibb, legszebb, szeretettel leginkább teli regény A funtineli boszorkány. Hogy ezt a tényt hogyan egyeztetik össze a románfaló-háborús bűnös-fasiszta magyar gróf fantomképével, ez már az ő dolguk - vélekedhetnénk, de a valóság ennél egyszerűbb: sehogyan. Kísérletet sem tesznek rá. “És minek is, ha a szomszédból visszaköszön a tőlünk odaimportált megbélyegzés. Miért is olvasnók egy olyan gróf műveit, akit maguk a magyarok is fasisztának tartanak. Mellesleg, aki fasiszta, az antiszemita is.
Hogy tetszik mondani? Hogy ezt a jelzőt mitőlünk hallották? De hát maguk magyarok csak nem lehetnek olyan - hogyan is mondják a pszichológusok? - kívülről vezéreltek, hogy ezt csak úgy elhitték nekünk? Mindenfajta bizonyíték nélkül?! Analízis nélkül?!
Nem mondják komolyan. Mert vegyük csak ezt a funtineli boszorkányt. Szép könyv? Szép könyv. No de megerősítik-e ezt “a magyarok “? A kritika, az irodalomtörténet, a magyar monográfusok, kánongyártók…?”
Tény - s ezt már e sorok írója véli így -, hogy A funtineli boszorkány éppúgy kívül maradt az esztétikai idő sodrán, mint a politikus Wass a történelmi időén. Olyan ez a könyv, mintha Jókai óta semmi nem történt volna a magyar prózában [más irodalmakról nem is beszélve]. Anakronisztikus vagy sem, késő romantikus vagy sem, de kétségtelenül felemelő és hatásos, és ebből az sem von le, hogy egyéb műveiben távolról sem ezzel az empátiával ír a románokról.
De nem csak a boszorkánykönyv magával ragadó: a szó legjobb értelmében hatásos fiatalkori remekműve, a Farkasverem is.
Wass két-három regénye maradandó érték. Ezt akkor is leírom [de nincs nekem úgyis elég bajom?], ha erre egyaránt felhördülnek azok is, akik szerint egyetlen jó művet sem írt, meg azok is, akik szerint legalább negyven örökbecsű, kikezdhetetlen, klasszikus alkotást.
Sajnos, szerzőnkről [sem] rendelkezünk elméletileg megalapozott ítéletekkel. Hogy Márai mekkora nagy író, éppúgy másoktól hallottuk, mint azt is, hogy Wass mekkora nagy fasiszta.)
5. Wass Albert román királyi testőrtiszt (is) volt.
(Bármilyen regényes előadásban foglalkozik is életének ezzel az epizódjával az író, bármennyire igyekszünk pozitív történelmi precedenseket találni, pl. Mária Terézia magyar testőreire gondolva, az azért mégiscsak furcsa, hogy Trianon után néhány évvel egy ifjú magyar arisztokrata önkéntesként beálljon a román hadsereg elitgárdájába. Igaz, nem sokkal azelőtt komolyan szóba került az a gondolat, éppen Bánffy volt az egyik bábája, hogy Magyarország, Erdély és Románia alkosson egy hármas monarchiát, Hohenzollern-Sigmaringen, tehát román királyi jogar alatt. A terv azon bukott meg, hogy a románok Erdélyt nem voltak hajlandóak önálló országnak tekinteni, csak Románia részének, s így a monarchia sem hármas, csak kettős lehetett volna. Ebbe meg a magyarok nem mentek bele.
Talán ezt a gárdakalandot nem bocsátották meg és nem bocsátják meg neki a mai napig a románok. Nem azt, hogy belépett a királyné testőrei közé. Hanem hogy kilépett és azzá lett, akivé, foltot ejtve ezzel utólag az elitalakulat becsületén.
De mit tett volna Wass Albert, ha éppen akkoriban kitör egy magyar-román háború?)
6. Szülőföld, Floridában.
(Wass Albertben legtöbb híve az otthonmaradás ethoszát, a “maradó kő” szimbólumát, Reményik “ahogy lehet” imperatívuszának letéteményesét és hordozóját tiszteli. Mit tiszteli: isteníti. A paradox ebben az, hogy többet élt emigrációban, mint sem. Az viszont kétségtelenül a szülőföldjükről elűzöttek mártírglóriáját kölcsönözte neki, hogy a Horn-kormány idején addigaddig maszatoltak meg vakaróztak az író állampolgársági kérelmén, hogy mire megadták, a mély depresszióba [nem csak emiatt] süllyedt író már inkább az öngyilkosságot választotta.)
Wass Albert életével, életművével, ennek sorsával s az író megítélésével kapcsolatban csak néhányat foglaltam össze a paradoxonok, az ellentmondások, az érthetetlen vagy annak tűnő mozzanatok közül. Állításaimat a jelen terjedelemben nem volt lehetséges kifejtenem. Célom, hogy megpróbáljunk egy előítéletektől mentes diskurzust elkezdeni, amelyben válasszunk szét katonatisztet és írót, földesurat és művészt, mítoszt és valóságot, élő embert és pozitív meg negatív szimbólumokat. Egy olyan elemzést, amelyben csak tényeknek és következtetéseknek volna helyes elhangzania.
Hogy egy jelenséget a magyar közgondolkodás nem képes értelmezni, ezt tudtuk, ez nem meglepő. Ám hogy ennyi időn keresztül a szűkebb szakma, az irodalmárok sem tudnak mit kezdeni vele, ez bámulatos.
Egy bonyolult korban élt bonyolult ember bonyolult életének és bonyolult életművének egymással összefonódó kérdéseit persze nem könnyű vizsgálni. És különösen nem, ha saját bonyolult korunktól várjuk el e feladat elvégzését, amely kor maga is tele van ellentmondásokkal s az esztétikum, politikai taktika és propaganda összemosása iránti hajlamokkal.
