Ha színekben látnánk a világot

Vollein Ferenc ötödik osztályos és azt mondják, róla, hogy „gyermekművész” és ennek a két erős szónak összeolvadása szinte ki is oltja egymást, elvégre minden gyermek művész is kissé, s minden művésznek őriznie kell valamit a gyermekkorból, magából a gyermeki létből. Megmaradna nekünk tehát, hogy Vollein Ferenc, de a neve nem árul el annyit róla, mint a képei. Ebben a kisfiúban több van, mint bárki gondolná, rajta és képein keresztül kapjuk meg a lehetőséget, hogy újra látva-lássunk.

Balatonfüredi kiállításán ismerkedtem meg vele, s most több gyermekrajz-pályázat és ösztöndíj megnyerése után, íme: Zalaegerszegen nyílik meg új kiállítása. Hetekkel korábban kaptam meg egy lemezen újabb képei reprodukcióit, s örömmel láttam, hogy a „gyermekművész” kicsiny, de biztos léptekkel tanul és halad. Megőrizve, sőt gondosan óva azt a kezdeti forrást, amely annyira szerethetővé tette korai képeit. A felnőttek rácsodálkoznak gyermekeik rajzainak különös pszichológiájára, mindent lefejtő és felbontó szépséges képi világára, de van egy olyan határ, amelyet ezek a rajzok általában nem lépnek át. Bizonyos szintig metaforikusak, akárcsak a gyerekek beszéde, ezért is mondhatjuk, hogy minden gyermek költő is kissé, de a szimbolizmus ingatag talajára, vagy allegóriák messzire vezető ösvényeire csak a legritkább esetben lépnek. Vollein Ferike legújabb képeivel éppen ebbe az irányba halad. Túllép a gyermekségen, a szemünk láttára nő fel, válik ifjú művésszé, és ezt ő is tudja. Nagy kiváltság, nagy lehetőség az ő képeit néznünk, mert végigkövethetünk a lélek nagyítóján át valami olyat, ami mindannyiunk életében kulcsfontosságú.

Képeit négy nagy halmazban látom, amelyeknek inkább metszetei vannak, mint különálló részei. Az első a Táj-halmaz, amelybe nagy kedvencem, a Sajkodi-öböl című is tartozik. A második a Mese-csoport, amelynek a tájképek felé húzó szála a legerősebb, a Szüretelők, a Badacsonyi halászok, vagy a Füredi karnevál képeivel. Ide soroltam a keresztény történeteket is, melyeknek nagy szerepe van a sorozatban, mégis meseszerűen, varázslatosan, a magyar népmesés képekkel rokon módon készültek. Ezért kerültek nálam egy sorba az Én biza azért is, a Szent Család, a Jézus gyerekeket áld, a Boszorkánytánc és a Hajadontánc című képek. A Béke és az Olvadó hóember már a harmadik nagy halmazba, a Gyermeki-látás varázsos világába tartoznak. A gyermeki-látás csak a kezdet, melynek eredője a csigás festmények, a Gonosz arcai 1-4 vagy a Tibi-bácsi. Ha csak az eddig felsorolt képeket festette volna meg Vollein Ferenc, akkor is érdemes lenne időt szánnunk kiállítására, de ő egy szintet továbblépett balatonfüredi kiállítása óta. Ez a többlet az Új-dimenziós képek nagy halmaza, mely az előbb felsorolt három kisebb tematikából építkezik. Kezdve a zseniális Ablak a világra kompozícióval, át a Színek és formák és a Színes buborékok sorozaton a Táncoló házikókig, egészen az Arc színes ködben című képig.

Álljunk meg ezek előtt a képek előtt és képzeljük el, milyen lenne, ha tisztán csak színekben látnánk a világot. Látnánk-e ezt a képet? Látnánk-e rózsát? Látnánk-e puha fekete-kéket? Látnánk-e magunkat? Látnánk-e egymást? Vagy a látva-látástól a színeket a könnyeink halk folyama mosná-e el?

Szívből kívánom, hogy Vollein Ferenc festészetét végigkövethessük a gyermekkortól a kamaszkoron át, az ifjúságon túl a felnőtt férfi küzdelmein keresztül a bölcs öregkorig. Mert mindig ablakot fog nyitni a világra, mindig látva-láttat majd, ha ő is úgy akarja. Engem tanít, de én csak kérhetem, hogy erre a nehéz útra lépjen. Ő dönt, azaz már döntött: ezek a festmények az útra kelés első képei.