Robert Merle

Robert Merle (1908. augusztus 28. – 2004. március 27.) francia író.

Most, hogy végiggondoltam, francia történelmi regényein kívül szinte minden magyarul megjelent regényét olvastam, de az is lehet, hogy közülük is néhányat, csak törlődött. Elsőként a Mesterségem a halált. El voltam adva az ördögnek, mégpedig úgy, hogy azt se tudtam, francia bár, de kommunista író, és hogy csak az afganisztáni bevonulás közben világosodik meg Merle elméje (lép ki a Francia Kommunista Pártból), a Szovjetunió nem munkásparadicsom, nem a demokrácia bülbülszavú békeszigete, hanem valami egészen más. De ez mindegy akkor, hiszen a kommunista a hatvanas évek közepén-végén nem hivatalos szitokszó. Sőt, mennyire nem.

Két gondnok felügyelt olvasói szokásaimra, amíg a korom gondnokot igényelt. A másik: rosszkedvű, bagószagú, rejtvényfejtő alföldi nagyapám. Az egyiket mindig emlegetem, most kimarad. Hogy miért exportáltak le a Duna-Tisza köze homokdűnéire minden nyáron másfél hónapra, már nem tudom, és nincs kitől megkérdezni, de hat hetet minden nyáron lent töltöttem. Arra pontosan emlékszem, hogy a homok mindig forró, hogy a cél, ahová indulunk, soha nem látszik, és hogy a tanyák közt vándorló földutak végtelenek. És persze az se mindegy, hogy a tanyasi iskolák padlózata olajos, fűrészporral takarítják, hogy a bútorzat legkevesebb Klebelsberg Kunó oktatási miniszter korából való, hacsak nem Eötvös József báróéból.

Mindenkit saját kora nyom, a kor hívószavai. "Mindazt, amit teszek, parancsra teszem! Engem nem terhel felelősség!"

Fogalmam nincs, mekkora ázsióval bír ma Merle, lehet, ma is olvassák, a kiadók kiadják, csak nem látom. Egy dolog biztos, a Merle-regényeket az első mondattól az utolsóig végigolvasta, aztán el is tűnődött rajta az előző nemzedék. Vastag könyvek, igaz, de Merle rendelkezik valami varázslatos írói tulajdonsággal, amint az ember belép az első oldalon, lesodorja az utolsóig, mint a hegyi patak a kavicsot. Nem akkora ugyan, hogy szobor holnap reggelre, regényszerkezetből alighanem semmit sem tanultam tőle, nem olyan, hogy másolni, próbálgatni, követni kívánná a fiatal író, de olvasható, olvasmányos, érdekes. Írónál ez ölég is.

1970: Üvegfal mögött (Derrière la vitre) – a párizsi Sorbonne Egyetem bölcsészhallgatóinak 1968. március 22-i lázadását, a diákság gondolatait és érzésvilágát mutatja be.
1972: Malevil (Malevil) – a hidegháború kritikája, amelyben egy atomháború utáni nyomorúságos élet abszurditását, a civilizáció és a megszokott társadalmi rend végét ábrázolja: A radioaktív felhő eloszlása után, az éltben maradtak ismét megpróbálják életüket normális mederbe terelni, ám kapcsolatukat belső feszültségek terhelik, és konfliktusba keverednek más túlélőkkel; ezért az első gépek, amiket saját erejükből építenek – ironikus módon – fegyverek.
1974: Védett férfiak (Les hommes protegés) című regényében a férfiak és nők kapcsolatának eltorzulásával foglalkozott.
1976: Madrapur (Madrapour) – egy metafora: a halál egyetlen ellenszere a szerelem – a bezártságból eredő feszültség és félelem leírása.
1986: Éjszakai vadász (Le jour ne se lève pas pour nous) című regénye egy francia atom-tengeralattjáró legénységének hétköznapjairól tudósít.
1987: A bálvány (L´Idole) – a 16. században játszódó történet egy szomorú sorsú olasz szépasszonynak állít emléket.
1989: Majomábécé (Le Propre de l'Homme) – egy embercsaládban nevelkedő csimpánz történetén keresztül, „az ember által lenézett, kevéssé értékelt állati intelligenciával” foglalkozik.