Spenót

„Olyan vagyok, mint a spenót” – legyintett mosolyogva az idős írónő az ágyából, mert szerette és mindig megnevettette, ahogy ezt Simone Signoret mondta Az özvegyben, elgyötörtségét és fonnyadtságát érzékeltetve. A látogatója kifejezetten élvezte, amikor szóba jöttek a régi filmek, és az írónő arról mesélt, milyen isteni férfiak és nők voltak egykor a mára csendes öregségbe visszavonult színészlegendák.

A spenótállapotot is értette: az írónő most jött ki a kórházból, ahol, szerencsés alkat lévén, előtte még soha életében nem volt. Erős nő volt és szép, még így időskorában is, talán mert fiatalon sokáig atletizált. A három hét így, „edzés” nélkül azonban váratlan és elsöprő erejű élmény volt azon a helyen. Elsöpörte az erőt, a méltóságot, és általában mindent, ami emberi. „Ennek a társadalomnak a kétharmada előember” – foglalta össze tapasztalatait az írónő, aki így nevezte az alapvetően biológiai szükségleteik kielégítésére összpontosító, és azzal megelégedő ösztönlényeket. Otthonából, amióta nehezen mozgott, már szinte egyáltalán nem járt ki, azt pedig ő válogatta meg, kik járnak hozzá.

A látogatója közben behozott a konyhából két poharat egy kis ezüsttálcán, a rokokó díszítésű fotelt befordította az ágy mellé, lepattintotta az idefelé vett hideg ital dobozának a fedelét, és kitöltötte a hűsítőt két, szépen metszett pohárba. Az ital bugyogása jól illett a biedermeier hangulatú lakás csendjéhez: mintha egy kis csobogót indítottak volna el a kintről beszűrődő madárcsivitelés mellé.

Az írónő mélyet szippantott a pohár fölött, a kellemesen citromos illattól lehunyta a szemét, aztán visszadőlt a párnára, és azt mondta, ki akarja űzni a szagokat az orrából. Szinte a pórusaiba kövültek a három hét után. Nemcsak a szegény szobatársak miatt, az egész épületben terjengett, beszívták a falak, beette minden, a ruhák, a tárgyai, a bőre. A nővérek kiabáltak azzal, aki az „igazi” vécét szerette volna használni, a folyosó legvégén, mert abból nekik csak a baj van, ha oda megindul valaki, visszajönni persze meg már nem tud. A szobákból viszont egy nap csak egyszer vitték ki, amit ki kellett.

– De erről többet nem. Most te mesélj! – mondta az írónő, ahogy kinyitotta a szemét, és a látogatója elmesélte, hogy épp egy Weörest megidéző műsorról jön, amelyet a százéves születésnap alkalmából rendeztek. – Tényleg, a Sanyika, most lenne százéves! – csapott a homlokára az írónő, és felélénkülve hallgatta, mi történt azon a megemlékezésen, ha nem is volt különösebben izgalmas, elmeséltetett egy néhány héttel korábbi programot is, és olyan élvezettel itta a látogatója szavait, mint a citromos hűsítőt a pohárból. Aztán felelevenítette a történetet, amikor annak idején megkérdezték „Sanyikát” egy interjúban, hogy az író úr fél-e az atomtól. „Az atomtól? – gondolkodott el Weöres, magas hangon visszakérdezve, és a fejét vakarva. – Az atomtól nem, a kutyáktól viszont nagyon.” Ezen együtt nevettek, aztán a látogató is elmesélte, amit frissen hallott: amikor ’48-ban munkahelyeket kellett kreálni a léhűtő íróknak- költőknek, Weörest levezényelték a fehérvári régészeti múzeumba, ahol egy nap a műemléki főfelügyelőt a portás azzal tartóztatta fel, hogy az igazgató urat most nem lehet zavarni, mert nagyon elfoglalt. Weöres állítólag épp befeküdt a folyosón az egyik szarkofágba, mert a szieszta jogához ragaszkodott.

– Azt hiszem, Sanyika már akkor tudta, amikor megszületett… – töprengett az írónő a látogatás vége felé, miközben akkurátusan igazgatta blúza gallérjának a sarkát, mert szerette, ha az öltözéke a pléd alatt, a kanapén elheverve is makulátlan. A látogatója nem kérdezett vissza, mire gondol, de magabiztosan úgy vélte, érti, hogy egy jókora spenótos fazékról van szó, reménytelenül szétmállott masszával. Bár a „méltóság” mibenlétéről sokkal hamarabb kétségei támadtak, mint az idős írónőnek most – ez meg is lepte ­–, de a jókora korkülönbségre tekintettel e felismerését nem tartotta illőnek megmondani. Ráadásul eddig épp emiatt szeretett idejárni.

Amikor az írónő lassú, óvatos léptekkel kikísérte, és a látogató aggodalmasan emlékeztette, hogy telefonáljon, ha valamire szüksége van, az írónő csak mosolyogva megcsóválta a fejét, megpaskolta a vendége karját, és megkérdezte, hogy azt ismeri-e, hogy „elmentem messzire és itt vagyok”. A Rongyszőnyegből van, ha már itt Weöresről beszélgettek, és most eszébe jutott. A látogató aztán elbúcsúzott, hazafelé átvágott gyalog a Városmajoron, és nyári párától súlyos levegőt belélegezve egyszer csak feleszmélt, hogy mennyire túlbecsülte önnön bölcsességét. Az írónő sokkal, sokkal tapintatosabb volt, mint ő maga.