Irodalmi Jelen

Közöttlét zárójelben

2013. november. 17. - 21:49

Az ismerős sarokban letelepedett társaság szinte minden tagja kezében tartotta a Félkomfortos magánpokol című kötetet, mely az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelent meg. Az 1987-ben született költő immár hetedik verseskötetével jelentkezik, melyet a bejegyzés szerint mesterének, Géher István emlékének ajánlott. Kántás Balázs rendszeresen publikál az Irodalmi Jelen hasábjain, a „Verstörténés” című rovatban is többször olvashattuk műveit, melyek kapcsán a bemutatón Mányoki Endre mondta el gondolatait.

Mányoki visszautalt Böszörményi Zoltán két nappal korábban rendezett estjére, ahol a költő verseiről szólva a modernitás vonásait a romantikusoktól eredeztette. Kántás lírájában a „történelem utániság” állapotát emelte ki: a ’48-as forradalom után alkotó költőnemzedékek, talán csak az egy Vajda Jánost kivéve, valójában már „öregen” kezdték pályájukat, függetlenül életkoruktól. Azok a költők, akik a hagyományban gyökerező formai-tartalmi készlettel léptek ebbe a korszakba, valójában légüres térbe zuhantak. Kőkemény, rendíthetetlen tapasztalataik mind az összeomláshoz kapcsolódtak, műveikben szinte lehetetlen pozitív tartalmakat megragadni, vagy ha sikerül is egy pillanatra, azok rögtön kicsúsznak a kezünk közül.

Kántás Balázs költészetében az „üvegszerű, áttetsző állapot” abból a különös érzékenységből ered, amely a költő sérülékenységét jelzi. Fontos azonban a különbségtétel: nem sérültségről van szó – hangsúlyozta Mányoki. Kántásnál ugyanis ez az érzékenység nem az állandó panaszban, az abban való elmerülésben nyilvánul meg, hanem a folyamatos keresésében.

E verseket olvasva feltűnik, hogy a keresés legmarkánsabb vonása a közöttlét, amely az egzisztencializmus létállapota; Kántás Balázs költészete tehát valójában újraélt egzisztencialista líra. Mányoki Camus-t és Sziszifusz mítoszát állította párhuzamba a Félkomfortos magánpokol szövegeivel, amelyekben, ha konkrét említés szintjén ritkán fordul is elő Sziszifusz neve, mégis a legfontosabb karakter. De míg Camus-nál vagy Jankovics Marcell filmjében a mitológiai hős egymástól elszakadt test-elemek összessége, s e részekre hasadozott erő képes összerendeződni újra és újra, hogy taszítani tudjon egyet fölfelé a sziklán, addig Kántás Sziszifusza paradox módon lefelé görgeti a követ, amely mintha mindig visszapattanna az origóba.

A közöttiség egyik legérdekesebb formai jegye az önmegszólító vers – folytatta Mányoki Endre Kántás lírájának bemutatását. Mivel képtelen a világot megszólítani, a költő önmagával kezd diskurzust. Ezekben az önmegszólításokban azonban sem a kérdező, sem a kérdezett nem tud megfogalmazódni – s az olvasó számára maradnak a kérdések: mivel telítődik az én és én közötti tér, hol vagyunk mi e térben, és képesek vagyunk-e elviselni hollétünk súlyát?

Az elmondottak illusztrációjaképp Mányoki felolvasta az Alászállva című verset (Kántás verscímei valójában a kezdősor kiemelt szavai). Ebben egy „húgyszagú aluljáró” válik alvilági térré, ahol egy „levitézlett Orfeusz” énekel, s a dalt hallgató a menekülés zálogaként hajítja oda a pénzérmét, csak hogy kijuthasson a derengő fényre. Ritka, amikor Kántás a vers terében konkrét cselekményt is ábrázol – hívta fel a figyelmet a szerkesztő –, ám ebben a műben sem maga a cselekvés a hangsúlyos, hanem hogy hol voltunk az alászállás előtt, és mi késztet arra, hogy ne maradjunk? Kántásnál a visszatérő kiürült állapotok és rideg tartalmak idézik elő a folytonos „kimozgás-kényszert”, mely a versek beszélőjét hajtja.

Mányoki zárásként kiemelte a kötet utolsó versét, melyet zárójelbe tett a költő. Bár sokszor tesz zárvánnyá bizonyos tartalmakat, itt most az egész szöveg került a két jel közé. A beszélő már nem menekülő figura: a földön fekszik, a nyugalomtól a halálig terjedő állapotban, s ezúttal nem magát, hanem bennünket szólít meg. „Lépjétek át a testet, / aztán rúgjatok be / le, / –: ti is” – szól a vers zárósora, mely három olvasatot is sugall. Drámaisága azonban a felszólításban rejlik: ne egyszerűen hagyjátok pusztulni az áldozatot, hanem magatok semmisítsétek meg.

A Kántás-versek folyama azonban még nem apadt el az esten: Rónai-Balázs Zoltán olvasta fel szubjektív válogatását, melyet az Egy este alatt megírnád soraival kezdett, és Mányokihoz hasonlóan a kötet utolsó darabjával zárt: a zárójelbe tett Kiterítve című költeménnyel.