„Gyáva voltam eljönni, volt bátorságom ott maradni”
A Károlyi-palota bejáratánál minden érkező kapott egy, a Magyar Művészeti Akadémia által készített könyvjelzőt, melyen Szilágyi István fotója látható, valamint egy idézet a Bolygó tüzekből. Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese köszöntötte a hallgatóságot, és üdvözölte személy szerint többek között dr. Kucsera Tamás Gergelyt, az MMA főtitkárát, valamint Szilágyi István családtagjait. A váratlanul ráosztott műsorvezetői feladatok okozta bevallott zavarát Fekete egy székely viccel oldotta, megalapozva a beszélgetés derűs hangulatát. Mielőtt azonban Márkus Béla irodalomtörténésszel közösen faggatni kezdték volna az ünnepeltet, elhangzottak a születésnapi köszöntők.
Fekete Vince
A Magyar Művészeti Akadémia részéről Ágh István olvasta fel beszédét. Szilágyi alaposságát, elmélyültségét, lassú, megfontolt alkotásmódját Kemény Zsigmondéhoz hasonlította, aki „nem volt a sietség embere”. Szilágyi Istvánra különösen igaz, hogy „nemcsak megírni, meg is kell teremteni a művet” – fogalmazott Ágh István, majd kiemelte az író műveinek legfőbb motívumait. Szilágyi életművében minden mondatnak oka van és következménye lesz. A műveken végigtekintve egy lüktető organizmus csodája tárul elénk – így Ágh István.
Ágh István
A költő-író kifejezte csodálatát az elmélyült tudás iránt a tímármesterségről, mely a Kő hull apadó kútba lapjain bontakozik ki. Csak rendkívüli memóriával lehetséges ilyen aprólékosan „tárolni” és átadni az ismereteket. Az Agancsbozótban szimbólummá nő a szamurájkard és a damaszkuszi penge kikovácsolása: a fegyverek köszörülése közben az ember maga is csiszolódik, alakul. A Hollóidő reneszánsz emberei a bűn ellenében akarják a jót, úgy, hogy közben maguk is bűnbe esnek. Szilágyi regényei nemcsak tökéletesen szerkesztett művek, de a nyelvvel való bánásmód mesteri példái is, hiszen az írónak éppúgy tisztában kell lennie a nyelvújítás előtti és utáni erdélyi nyelvhasználattal, mint a jövevényszavakkal, vagy az archaikus és népi kifejezésekkel. „Egyazon korosztály tagjaként baráti tekintettel nézek fel írói életművedre, és annak folytatását várva kívánok gazdag életet, töretlen munkakedvet” – zárta laudációját Ágh István.
Az ünnepelt, Szilágyi István
A Petőfi Irodalmi Múzeum, a PIM igazgatója, E. Csorba Csilla, valamint a Digitális Irodalmi Akadémia nevében Bánki Zsolt olvasott fel beszédet. „Hetvenöt év nagy idő. Micsoda út ez a háromnegyed évszázad!” – kezdődött az életutat áttekintő és méltató köszöntő, melyben megjelent előttünk a Zilahról elpöfögő teherautón zötykölődő ifjú ember az anyai intelemmel: nehogy valami vasas-kormos mesterséget válasszon magának. Szilágyi mégis mozdonyszerelő-géplakatos lett, mielőtt elvégezte volna a jogi egyetemet. „De hová lett a sohasem-lett jogász az íróban?” – tette fel a kérdést Bánki Zsolt, melyet úgy válaszolt meg: ott rejtezik a művekben, ahogyan Szilágyi minden más mestersége, tudása is. Az író maga így beszélt erről egy interjúban: „Nemcsak ipari csőcselék voltam, szökött jogász is”. És ugyanitt tért ki alkotómódszere egyik legfontosabb vonására: „Azért aggályos az én írói működésem, mert aminek tudom a finalitását, azt nem írom le” – idézte Bánki Zsolt Szilágyi szavait.
Bánki Zsolt
Szilágyi életművében megtestesül a romániai magyar értelmiségi lét egyensúlyozása a kimondhatóság és a diktatúra között. Ha Szilágyiról beszélünk, arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Utunk és a Helikon nélkül nincs erdélyi magyar irodalom – hangsúlyozta Bánki Zsolt. Befejezésül az író szavait idézte, aki így válaszolt kiadója sürgető kérdésére, mikor készül el új regényével: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy az a regény befejeződik, én nem”. Bánki reményét és jókívánságait fejezte ki az olvasók nevében, hogy mielőbb napvilágot láthasson az új mű.
A mikrofonhoz lépő Bács Ferenc színművész Áder János köztársasági elnök köszöntő mondatait tolmácsolta. A születésnapi gratulációban és rövid méltatásban a köztársasági elnök kiemelte: Zilahról nemcsak Ady Endre, de immár egy másik klasszikussá vált életmű is eszünkbe juthat: Szilágyi Istváné. Regényeinek rétegzettsége mindig új és új mélységeket tár fel olvasói előtt. A művek üzenete a biztatás: az ember soha nem tehetetlen. A köztársasági elnök e páratlanul gazdag életmű folytatásához kívánt minden jót, egészséget és alkotókedvet.
Bács Ferenc
Szentmártoni János a Magyar Írószövetség nevében gratulált az írónak, akinek műveiből „egyszerre dermesztő és megnyugtató katarzis” árad. Számára a regényírás kísérlet – idézte az ünnepelt szavait Szentmártoni –, amelyhez azért fog hozzá, mert valaminek a végére akar járni. Miért szorongunk? Miért nem merünk önmagunk lenni? Mi a bűn? Mi a szeretet? Minden regénye a lét alapkérdéseire keresi a választ, s ekképp egy nagy parabola tablóját alkotják. Szereplői jobbító igyekezete vagy menekülése többnyire félmegoldásba vagy tragédiába torkollik. Szilágyi István ennek ellenére nem pesszimista alkotó. Az Írószövetség elnöke magyarázatul Szálinger Balázs öt évvel ezelőtti köszöntőjét idézte, melyben az író a hetvenéves Szilágyi munkáit méltatta. „Szomorú a hanyatlás? Dehogy. Csak természetes.” E természetességgel és derűvel oldja fel mindig a feszítő létkérdéseket Szilágyi István. Annak érzékeltetésére, hogy miképp valósul ez meg műveiben, egy részlet hangzott el a Bolygó tüzekből Kakucs Ágnes színművész előadásában.
Kakucs Ágnes
Az est beszélgetését Fekete Vince azzal nyitotta: bár sokszor ültek már le közös asztalhoz „Pista bácsival”, de ahogy az ember az apjához nem fordulhat soha azzal, hogy elmondja neki, mennyire nagyra tartja, így a szemérem kettejük között is tiltja ezt a vallomást. Fekete kérdésére Szilágyi István felsorolta életútja főbb állomásait, melyek közül kiemelte a kolozsvári folyóiratszerkesztés ötven évét. Az író derűsen emlékeztetett: Kolozsvárt Döbrentei Gábor alapított 1814-ben irodalmi folyóiratot, vagyis ő maga e közel 200 esztendő negyedéhez járulhatott már hozzá szerkesztői munkájával.
Arra az ellentmondásra is fény derült, hogy míg Szilágyi István a lexikonok szerint kolozsvári, mégis Zilahon született. Az író elmesélte, hogy szülei zilahiak, és bár fiuk Kolozsvárt jött a világra, de a második bécsi döntés után két-három héttel visszaköltöztek Zilahra. Szilágyi István itt cseperedett fel, „ez a város alakított olyanná, amilyenné lettem”. Mint megfogalmazta, Kolozsvárnak mindig voltak titkai, nehezebben megközelíthető város. „Budapest vonz, sokra tartom, a magyarság legmonumentálisabb alkotása” – mondta az író, de sietve hozzátette: sem Budapesten, sem Zilahon nem tudná elképzelni az életét.
Szilágyi István és Fekete Vince
Hogy hol is érzi magát otthonosan, ahhoz Márkus Béla kérdése vezetett el. Az irodalomtörténész elárulta a hallgatóságnak: Kalotaszentkirályon áll az a házikó, amelyet Szilágyi István maga tervezett és épített. Az író elmesélte, hogy felesége beszélte rá a telek megvásárlására, amelyen egy szép nagy diófán és egy kövekkel körberakott kúton kívül más nem is volt. „Aztán egyszer csak megszólalt a sárgarigó a diófán” – mondta Szilágyi, és számára ez döntötte el, hogy megveszik a telket. A tervezésbe és építkezésbe hirtelen elhatározásból vágott bele, de valóban ő is együtt ácsolt a mesteremberekkel.
S ha már a kétkezi munkára terelődött a szó, Márkus Béla kitért az író nagyapjára, aki mintaként szolgált egy-egy regényalak megformálásához, s egy tréfás utalással megkérdezte az írót, mit jelent számára a szabadkőművesség. „Leginkább a gondoktól magát szabadító kőművest, amelynek mintapéldánya volt a nagyapám” – válaszolt mosolyogva Szilágyi. A nagyapát még az első világháborúban hurcolták el hadifogságba, így „anyám gyakran mondogatta, hogy ő első világháborús hadiárva és második világháborús hadiözvegy” – összegezte az író érzékletesen családja és a történelem viszonyát. A hadifogság évei alatt a gyerekeket „elosztotta” a család, és amikor a nagyapa visszatért, nem tartott rájuk igényt. Mikor azonban felnőttek – mesélte az író –, szerette volna megkapni feltétlen tiszteletüket.
Márkus Béla és a 75 éves író
Szilágyi István maga is felolvasta egy friss írását, melyet elmondása szerint előző nap a Kolozsvár–Budapest vonatúton írt, majd Fekete Vince visszatért Kolozsvárhoz, azt firtatva: miért lett Pista bácsi vesszőparipája, hogy a pályakezdő írók, költők „inaséveiket” itt kezdjék? Szilágyi válaszából kiderült: máig fontosnak tartja, hogy a trianoni határtól keletre születettek ebben a városban alapozzák meg írói munkásságukat, Kolozsvár ugyanis „hideg-rideg, nem kényeztet, nem törődik veled, ráadásul van belőled még másfél tucat – itt válj valakivé!” Azokban a városokban, ahol egyetlenként agyonkényeztetik az ifjú alkotót, könnyű sikeressé válni, de Kolozsváron csak szívós kitartással lehet.
A kérdésre, hogy hogyan érzi magát mostanában a világban, az író kitérően legyintett: „Muszáj válaszolnom?” Annyit mégis elmondott: próbál menekülni a televízió elől, amelynek egyébként rabja, de Kalotaszentkirályon szándékosan nincs tévékészülék. A jelen morális állapotáról jobb nem is beszélni: „Mindig volt hazugság, de amikor ilyen méreteket ölt, ráadásul, akinek hazudnak, ezt tudja, és aki hazudik, tudja, hogy a másik fél tudja – az szörnyű világ” – osztotta meg véleményét az író.
Márkus Béla a rendszerváltás utáni és a két világháború közötti romániai magyar irodalom összehasonlítására volt kíváncsi. „Én nem tudok erdélyi, budapesti, romániai vagy egyéb magyar irodalomra gondolni, csak egyre – akár Rodostóban, Torontóban vagy Budapesten művelik. Egy magyar irodalomban gondolkodom” – összegezte véleményét az író. Lefestette azt az abszurd helyzetet is, amikor valaha a határon túl csak a mai Románia területén született magyar írókat lehetett oktatni. Petőfit engedték, mert Erdélyben halt meg; s ha Arany tizenöt kilométerrel nyugatabbra születik, ő már tiltott lett volna – foglalta össze a múlt rendszer abszurditását Szilágyi. És hogy miként változott az elmúlt években az erdélyi irodalmi élet? A média ott is ugyanúgy elgyalulta az értékét a szépírásnak, a kultúra jó ideje csak pótszer.
Miután az író ismét felolvasott, Fekete Vince kertelés nélkül megkérdezte: „Hogyan úsztad meg, hogy beszervezzenek?”. Négyszer kísérelték meg – felelte Szilágyi, és elmondása szerint három tényező segítette, hogy elkerülje a végzetes fordulatot: családja helytállása, jogi végzettsége és a múltja. Többször is megtörtént, hogy amikor már-már kész helyzet elé állították, Szilágyi önként vállalta, bármikor visszatér a kétkezi, „piszkos” munkához. Miután ezzel éppen a hatóság zsarolta sokszor az értelmiségieket, nem pedig az áldozatok ajánlották fel, nem tudtak mit kezdeni az íróval. A mából visszagondolva „nem tudom, milyen bátorságtól hajtva mertem kitenni a családom ennek” – fogalmazta meg Szilágyi István.
Az író felolvasta Mihaszna csodák című novelláját, majd Fekete Vince fordult hozzá egy búcsúkérdéssel: „Soha nem jellemzett a nagy helytállás-mítosz. Miért maradtál végül?” „Mert gyáva voltam eljönni, volt bátorságom ott maradni – hogyan folytassam…?” – válaszolt frappáns tömörséggel az író. A műsor befejezéséül a Bolygó tüzek „címadó” részletét hallgathattuk meg Bács Ferenc előadásában.
A műsorban Kiss Gy. László zeneművész működött közre klarinéton.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
