Karácsony-tagadó – Varga Melinda versei
KARÁCSONY-TAGADÓ
VARGA MELINDA VERSEI
ÉLRE VASALVA
Vékony fénycsíkon kúszik fel
a délután az ablakokra,
árnyékok sziluettjén elidőzöl,
lenyalogatod róluk a vakolatot,
amíg fel nem kapcsolják az utcalámpákat,
egy mesterséges tó tükrében gyakorlod
a mosolygást.
Előkészíted ezt is, mint a vasalt szoknyát
a hétfő reggelekhez.
Kár, hogy az álmatlanságot nem lehet
élére vasalni,
magadra ölthetnél egy csomó fölösleges éjszakát,
teleholdgombokat varrhatnál rá.
Jó vastag kabát lenne, nem szakadna el egyhamar
a zsebeknél a bélés.
REJTŐZKÖDÉS
Emlékek vöröse
szürke hókása ölén,
mint disznóölés után a vér,
mutatja a nyomokat, hogy ott jártak
valahol a mélységek vájataiban.
Véralvadásgátlót keresel a
szúrt sebekhez,
s némi csodakrémet,
a hegeknek ne maradjon nyoma
az nem lenne túl esztétikus.
Nem mondasz semmit,
könyv nélkül tudod már,
hogyan kell
a fontos dolgokról hallgatni,
elrejtőzni, látatlanná válni,
idegen városok estéibe
sírni az emlékezést.
Büszkén viseled
ezt a maszkot is,
mint a megannyi többi
másikat.
Csak önmagad elől
rejtene már el valaki.
ESŐÁLOM
Gyakran álmodom
esős éjszakák
párás leheletével
ahogy odabújnak
a hátamhoz
fülem mögé tapadnak
arról mesélnek
hányfajta kékkel
írja a nap körül
az idő
kontűrjeit
szeretném
ha ilyenkor hasonlót
álmodnánk
Elképzelem
nyelvemmel
betűket rajzolok
mellkasodra
két szeretkezés között
amikor
hűsöl a vágy
egy lélegzetnyit
kint a fülledt
nyárban elpirulnak
porcelánarcú csillagok
mert egymáshoz
kapcsoltuk őket
és beírtuk
az ezüst éjszakába
az ölelés csillagképét.
Te belülről simogatsz,
opálhajnallá szelídült
már a vérem.
HALÁLOS KÓR A VERSEN
Náthásak a szavak, kór ül minden mondaton,
írásjelektől és ékezetektől fosztotta meg őket a láz,
Lehet hogy ez maga a halálos influenza, ami a
fővárosban már követelt áldozatot.
A rímek homlokán hideg veríték, sárga fény.
Legjobb volna nem írni, nem szeretni többé.
Illóolaj lenni, idegen keblek selyme.
Kigyógyítanád a magad végleg a versből.
És a szerelemből is.
Elfelejtenéd örökre e mazochista hóbortot.
Robotember lennél.
De legalább nem lelki nyomorult.
Kábító cseresznyeillat
műanyag ablaknyílások alatt
ennyi a vers.
Betonerdőben akácvirágzás,
nájlonrongyok között ritka szövet,
amit sajnálsz felvenni a benzingőzös reggeleken,
és az alkohollila esték keserű szagához is túl elegáns.
Sose volt az őszben ennyi pátosz és rozsdaszín bágyadtság,
az utcákon túl tarka és fölösleges pompa,
senki nem figyel a levelek rakoncátlan játékára,
pedig kéjelegni is tudnak,
és bárkivel,
még bennük sincs
ennyi szentimentalizmus
mint benned,
a szobanövények társalgást is komolyan veszed
elhiszed, hogy van muskátli nyelv,
ami nem azonos a kaktuszéval
és a levendula az arisztokrata növénycsaládhoz tartozik.
Verseket gyártasz naponta a boldogtalanságról,
lehámozod magadról pillanatokig
a magányt,
hogy nincsenek közös vonásaid
az emberekkel,
nem vagy közéjük való, nem is voltál sose.
Hiába öltözteted folyton az emlékébe az utcát,
ha ő úgyis másra gondol.
Csak a jelenvaló pillanatból nőhet öröm.
Kár, hogy téged már ez sem boldogít.
Olyan szánalmas ez a hangulat,
mint amikor kolozsvári
szürreális hajnalokon gyalog mész haza,
üveges szemeddel és dohányízű bőröddel
úgy festesz,
mint egy nagyranőtt kamasz,
aki túl komolyan vette magát.
DECEMBER A DOMBMENTI VÁROSBAN
Hideg levegő kúszik fel
a betonfalakra
átpréseli magát a réseken
lila szőlőszemek
roppannak össze a szájban
puha szeptemberrel
kenné be magát a test
levélszagú sárga nosztalgiával
takarózna
A Dombmenti város közepén
megsétáltatod az új frizurádat
mintha nem hozzád tartozna
talmi pótlék
hogy pőreséged elfed
végignézed az alig szuszogó öreg troliból
a zárójelekbe tett történeteid
és arra gondolsz jó volna naplót vezetni
hogy valami segítsen felidézni azokat
a dolgokat amelyeket hamar elfelejtünk
tekinteteket az utcán
koldusszemeket
cigányasszonyt
fenekedhez simuló
tizenéves suhancokat
a buszon
a kis dolgok metamorfózisát
Kocsmavilágításban a sörök
aranyhajú hercegek is lehetnek
árnyéka van minden pohárnak
és nyomós oka annak
ha kettővel több csúszik le a kelleténél
Más városokra gondolsz
ahová visszamennél azért a pillanatért
ami megtanított a tökéletes
mosoly szemantikájára
amihez képest a vers
persze hogy csak pótcselekvés
ha úgy tetszik szellemi maszturbáció
az Esővárosra gondolsz
ahol januárban rövid ideig
tudtad milyen a lebegés
azt szeretnéd ha ezeket
az apró örömspórákat össze lehetne gyűjteni
és belegyömöszölni egy parfümös üvegbe
ott illatozhatna mindig a nyakszirten és csuklón
A napkoptatta macskakövek
másoknak
tartják most a hátuk
hiába terítenél rájuk
jó vastag pokrócot és
feküdnél ki a térre
legfeljebb
hülyének néznének
a járókelők
nem ismernek már meg
még a vadkacsák sem
a sétatéri tónál
jegyet kellene váltanod
végre
hiábavaló halogatnod
az utazást.
KARÁCSONY-TAGADÓ
Alkudj ki az istennel, ne legyen most karácsony,
szaloncukor mázas ünneped felejts el egy időre,
giccses álmokat csomagol az üde hóesés,
lábadhoz dörgölőzik a csöndmacska,
ennyi csak a december hava most.
Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről,
alkalmi játszmáid fölé hiába öltesz
drága csipkét,
elfoszlik bársonya a mindentudásnak is egyszer,
míg önmagad tükörképében fürdesz,
az ölelésre hiába vágyakozol.
Ezzel a téllel leszámolsz majd mindennel,
mit az álság galoppjai hajtanak előre,
s meglásd a tavasz parfümében
bimbót bont igaz másnapod,
s az azúr éghotelben a nap majd
hosszabb ideig villásreggelizik.
Addig csak a mindennapok
ködből csapolt savanyú nedűje
oltja szomjad,
kölcsönkért derűvel vasalod ki
az éjszaka redőit szemed körül.
Ne hidd, hogy a rémálmok hiábavalók.
Ha Isten úgy akarja nem lesz többé Karácsony,
és Krisztus vére sem hoz több bűnbocsátást.
