Szeretetüzenet

A fabódé pultja rogyásig meg volt rakva mindenfélével. A pufidzsekis néha át is rendezte a terepet, hogy még változatosabb legyen. Előre tette a rénszarvas vontatta szánkót, ami egyben gyertyatartóul szolgált, melléje a kulcstartó-hóembert. A szalmacsillag is mehetett előre a méhviasz medvével meg a levendulás zsákocskákkal együtt. A minikancsókat, a fürdősóval töltött festett üvegeket, a köcsögfára akasztható jókívánságos korsókat a hátsó sorba húzta, középre szétpakolta a papírangyalokat a jászolban fekvő kisjézuskákkal – ezekből annyi volt, hogy azt sem tudta, hová tegye. Ekkor látta meg a feléje közeledő két nagydarabot.

A magasabb, a tarfejű, már messziről kiszúrta.

– Ott van – mutatott feléje, mire alacsonyabb társa, aki tekintélyes méretű bakancsot és hozzá illő bőrdzsekit viselt, tekergetni kezdte a nyakát. – Vak vagy, te? – morgott a tarfejű, és majdnem tarkón legyintette a bakancsost, de aztán leengedte a kezét.

– Remélem, nem ver át – mondta a bakancsos, és megszívta az orrát. – Azt mondta, mindene van.

– Még sose vert át – mondta a tarfejű, és ő is megszívta az orrát. – Ismerjük rég, vagy nem?

Amikor a bódésoron odaértek hozzá, a tarfejű és a bakancsos csak úgy köszönésképp előrebökött a fejével, mintha azt kérdezné, „na, mi van?”

A pult mögött álló pufidzsekis egy pillanatra felemelte kesztyűs kezét. Nem volt túl hideg, de látszott rajta, hogy fél nap alatt átfagyott már rendesen. Bár ő sem volt egy cingár alkat, leginkább egy rakodóemberre emlékeztetett.

Egy darabig mindketten csendben méregették. A pufidzsekis is nézte őket, beljebb csúsztatta az állát a magasan felcipzárazott kabátgallér mögé.

A tarfejű cigarettát húzott elő, és a szájába dugta.

– Mennyi, per nap? – nézett végig a pulton.

– Nem sok. Harminc-negyven – válaszolt a pufidzsekis.

– És neked? – kérdezte a tarfejű.

– Órabér. Meg százalék. Kell a lé – mondta a pufidzsekis a gallér mögül.

Amazok ketten együttérzően bólogattak.

A tarfejű beleszívott a cigarettába, krákogott egyet, aztán azt mondta:

– Valami betlehemes kéne. Jászol, meg ilyesmi, tudod.

A pufidzsekis lejjebb húzta a cipzárat, lekapta kesztyűjét, és végigmutatott a papírangyalkákon és a kisjézusokon.

– De van még másmilyen is – mondta, és a faházikó hátsó polcairól levett párat az ezüst- és aranycsillámos, indiai füstölős jézuskákból.

A tarfejű lelkesen bólintott.

– A füstölős, az jöhet. Meg kéne feliratos bögre, és télapós zokni. Az ott mi?

– Az? – fordult hátra a polcokhoz a pufidzsekis. – Szeretetüzenetes csoki.

A tarfejű meg a bakancsos összenéztek.

– Jöhet – mondta a tarfejű, és megszívta az orrát. 

– Nekem is – kontrázott a bakancsos, és ő is megszívta az orrát.

Közben a bakancsos már a kinyitható, fenyőfás-csillagos képeslapokat nézegette.

– Te, ebből olyan zenélős nincs? Az a csingilingis. Ami azt játssza, hogy timdiridiridimm-dimm. Olyan kéne.

– Hát, az nincs – rántotta meg a vállát a pufidzsekis, és újból krákogott.

A tarfejű és a bakancsos bólintottak, aztán a másikra néztek.

– Aszontad, minden van – mondta a tarfejű.

– Az nincs. Zenélős nincs. De van ilyen háromdimenziós. Ez komolyabb. Nagyon komoly – mutatta igyekezettel.

– Akkor inkább a Télapó – bökött csalódottan a bakancsos a műanyag Mikulásra, aminek csillagszóró állt ki a fejéből. – Négyet.

A pufidzsekis egy-egy papírzacskóba pakolta a holmikat, mialatt sűrűn pislogott a másik kettőre, és egyik lábáról a másikra állt, mint aki nagy kínban van.

– Egész nap nem lehet innen elmenni, még hugyozni sem. Nincs, aki leváltson – motyogta az orra alatt, és felpislogott.

– Mér, hova lehet itt elmenni? – kérdezte a bakancsos, és a tarfejűre nézett.

A pufidzsekis a hátuk mögött terpeszkedő bevásárlóközpont irányába bökött.

A tarfejű a vállával meglökte a bakancsost, és a házikó oldalsó bejáratához lépett.

– Az két perc, na. Siess.

A pufidzsekis már kint is termett a bódéból, kis híján orra esett, ahogy meglódult a bevásárlóközpont felé. A tarfejű eldobta a cigarettát, belépett a pult mögé, a bakancsos felélénkülve követte.

A pufidzsekis kicsit többet volt távol, mint két perc, de szedte a lábát visszafelé, látszott, hogy nem lazsált. Most már vigyorgott. A kezében valami nejlonzacskó. Amikor a bódéhoz ért, a zacskóból egy képeslapot húzott elő, és a bakancsos kezébe nyomta.

– Zenélős – mondta. – Ott bent lehetett kapni. Azt az izét játssza.

Aztán elővett egy fekete-szürke kötött sapkát, és a tarfejűnek adta.

– Nem ám kínai. Ebbe nem fagy le – mondta, és a tarfejű kopasz fejére nézett.

A tarfejű, a bakancsos és a pufidzsekis egyszerre szívták meg az orrukat. Azok ketten forgatták a kezükben, amit kaptak.

– Hú, kösz – mondta a tarfejű, és felhúzta a sapkát.

– Hú – mondta a bakancsos, és óvatosan kinyitotta a képeslapot.

Az zenélni kezdett, éles hangon csilingelte, hogy tim-diridiri-dimm-dimm. A tarfejű a sapkában, a bakancsos és a pufidzsekis körbeállták, föléje hajoltak, és mozdulatlanul hallgatták, míg véget nem ért a dal.