A VersTörténés jövője

 

 

Az eredeti sorozat 2010. július 5-én indult és 2013. december 11-én zárult le. Közben jelent meg az antológia, a tavalyi Könyvhétre, de a szerkesztése már korábban befejeződött. A kötet 314 oldalon negyvennégy költő háromszáznál több versét tartalmazza, noha ez a rovatban közölt műveknek kevesebb, mint a fele.

    Ami a felvetésed lényegi részét illeti: a szerzők pályája rendkívül változatos, hiszen abszolút pályakezdőktől teljes életművel rendelkező költőkig ível. Az induló életpályák közül Hegedűs Gyöngyiét emelném ki elsőül, aki itt még a Bora név mögé rejtőzött el (s oly sikeresen, hogy a kötetben a neve verscímként jelent meg) – az ő lírája a szemünk előtt teljesedik ki s válik az irodalmi életben is egyre ismertebbé.

    Baki Júlia, Freund Éva és Nagy Sára: képzőművészek, akiknek a líra iránti érzékenysége számomra különösen érdekes volt, noha az életművüket nem biztos, hogy az irodalomban fogják kiteljesíteni.

    Hallatlanul büszke vagyok rá, hogy Keszthelyi Rezső a Verstörténés állandó szerzője volt; az ő érett kori lírája és prózája – meggyőződésem – meghatározóvá és nélkülözhetetlenné válik a mindenkori magyar irodalomban. Tőzsér Árpád, Papp Tibor és Vasadi Péter ugyanezen, ma már klasszikus értékű generációnak a tagjai; állandó jelenlétük bármely folyóirat vagy gyűjtemény fundamentuma lehetne.

    Ne feledkezzem meg a ritka szavú költőkről sem: Bárdos László, Kalász Márton, Gittai István, Wehner Tibor, Szűgyi Zoltán költészetének jelenléte a Verstörténésben számomra több és fontosabb, mint egy-egy kiváló mű publikálása.

    Jász Attila Naptemplom villanyfényben című Csontváry-ciklusa az antológiából kimaradt, mert a Salvatore Quasimodo Emlékdíj átadása alkalmából önálló kötetben publikálták Balatonfüreden. Zalán Tibor Szétgondolt jelen, Fáradt kadenciák vagy Papírváros című köteteiben számos olyan mű szerepel, melyeket először az Irodalmi Jelen rovataiban olvashattunk. Géczi János ősz vagy júlia c. versgyűjteményének gerincét is a mi rovatunkban közölt művek alkotják. Tóth Erzsébet 2010-ben a Verstörténéstől kapott új és erős inspirációt költészete új szakaszának kibontásához – ezt is kötetek bizonyítják. Acsai Roland megjelenés előtt álló könyve, a Szellemkócsagok tetemes részben „verstörténés”. Jónás Tamás Lassuló zuhanás című, a Magvető Kiadónál megjelent könyvének anyagát jelentős mértékben az IJ-publikációk adják (köztük a klasszikussá érő, Keresztények alkonya című szonettkoszorúval), és Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek c. kötete is a Verstörténésben látott először napvilágot.

    De a felsorolás akár a teljes alkotótáborra is kiterjedhetne, hiszen például Prágai Tamás, Payer Imre, Faludi Ádám, Fenyvesi Ottó, Nagy Zopán, Rónai-Balázs Zoltán, Zudor János vagy Ladik Katalin jelenléte százakban, sokszor ezrekben mérhető olvasótábort vonzott a folyóirathoz. Nem beszélve – végezetül, de nem utolsósorban – Tandori Dezsőről, akinek Repro és Plusz, valamint Utópont-Előpont versek című ciklusai az Irodalmi Jelen Verstörténés rovatán kívül máshol nem olvashatók.

 

A 2013-as antológiával lezártatok egy korszakot. Mi adta az ötletet és az ihletet, hogy újraindítsd a rovatot? 

Mint említettem, a korábbi sorozatban 46 alkotó szerepelt (közülük negyvennégy az antológiában is). Az eredeti terv meghirdetésekor „arra kértünk föl magyar költőket, hogy vezessenek versnaplót; az általuk megélt külső-belső impulzusokról pedig ezeken az oldalakon számoljanak be minden héten” – írtam 2010-ben a rovat bevezetőjében. A hét hat napjára hívtam meg egy-egy költőt, akik az adott héten született verseiket küldték el a publikálást megelőző napon. Tehát a mostani ötlet nem radikálisan új, hiszen a korábbi elképzelés is folyamatokról szólt, azokat kívánta megjeleníteni. Kiderült azonban, hogy ez a módszer a költők számára rettenetesen megterhelő; Zalán Tibor, Tőzsér Árpád, Tóth Erzsébet, Rónai-Balázs Zoltán, Jász Attila és Papp Tibor négy hónapig vállalta az erőltetett menetet – utána fokozatosan bővítenem kellett a meghívottak körét, eladdig, hogy valójában egy “alternatív versrovat” állt össze. Egy lapban azonban fölösleges két azonos karakterű rovatot párhuzamosan működtetni, tehát a Verstörténés egyszerűen fuzionált a költészet rovattal.

    A mostani felkérések során fenntartottam az alkotói folyamatok megjelenítésének igényét, és nagyon sok korábbi szerzőt is újra megszólítottam. De kitágítottam a műfaji kereteket, bevonván a prózát és az esszét is a „kínálatba”. Abból a megfontolásból, hogy a verstörténés szó magába foglalja a történést, tehát az elbeszélést is, és – tapasztalataim szerint – a kortárs irodalmárok átjárják a műfaji-műnemi határokat. Ezért maradt a régi sorozatcím, de – hogy egy klasszikus marxi kifejezést használjak – megszüntetve-megőrizvén az eredetit: VersTörténés.

De voltak egyéb okaim is, köztük egy „olvasóbarát” megfontolás: ha jegyzetekkel gazdagítják a közölt munkáikat, vagy ha esszéket iktatnak be a saját sorozatukba, akkor az írók tágabb teret kínálnak föl az értelmező, összefüggéseket kereső elmék számára. Ez pedig hallatlanul izgalmas lehet.

    De hogy ennyi se legyen elég, újra meg újra tisztelegni szeretnék Zalabai Zsigmond szelleme előtt, akinek a Kalligram Kiadónál 1995-ben Verstörténés címen megjelent irodalmi folyamatelemzései az esszé legnemesebb hagyományait örökítették át a kortárs irodalmi közegbe – és hát erre az igényességre ma is égető szükségünk volna. S ha már Zalabai, nem állom meg, hogy egyéb fontos munkáira is fel ne hívjam a figyelmet: az 1981-ben a Madách kiadásában megjelent Tűnődés a trópusokon című poétikai tanulmányára, és a Hazahív a harangszó – Mindenekről számot adok című kétkötetes, Ipolyszántó huszadik századi népéletét feldolgozó történeti szociográfiai művére, amelynek máig nincs párja a magyar irodalomban (Madách Kiadó, Bratislava, 1988). 

 

 

Én csak szerkesztő vagyok, nem megrendelő. Javasolhatok az íróknak bármit, azt vagy a magukévá teszik, vagy elutasítják, esetleg csupán figyelmen kívül hagyják. Nem tudom, ki hogyan fogja megjeleníteni a maga alkotói folyamatait, s miféle értelmezési mezőket nyit meg az olvasói előtt. Lesz, nyilván, aki egy teljes ciklust, akár egy kötetnyi művet fog sorozatban publikálni az új VersTörténésben, de olyan is, aki az épülő művének egy-egy részletét bocsátja nálunk közre. Lesz, aki váltogatja a műfajokat, és olyan is, aki ragaszkodik az egyneműséghez. Ki bővíti majd az apparátusát jegyzetekkel, fotókkal, rajzokkal, vendégszövegekkel, ki pedig nem. Remélem, hogy egymástól is kapnak a szerzők inspirációt, ötleteket. Magam is nagyon kíváncsi vagyok a fejleményekre, talán még az íróknál és az olvasóknál is izgatottabban várom a sorozat alakulását.

    Ami már tudható: Turczi István a Hormonautika versanyagát egy Adjunk az erotikának című esszével egészíti ki, Jász Attila új, teljes versciklust indít hamarosan – hogy képekkel-e vagy anélkül, nem tudom. Acsai Roland Jin és Jang címen verses fantasy-regénnyel jelentkezik, s hozzá az anime műfajra utaló grafikai sorozatot fog társítani. Hagyományosan sok műfajú (mondhatni: minden-műfajú) író Géczi János, aki ezúttal enigmatikus költeményeket és hasonlóan sűrített jeltartományú „talált képverseket” rendelt egymáshoz. Sós Dóra eddig is párhuzamosan művelte a vizuális és a szöveglírát, s itt is ez várható tőle. Jónás Tamás az Apuapuapu után az édesanyjához kötődő lírai prózáját kezdi el publikálni, Prágai Tamás Kabak címen „megvilágosodásregényt” ír, amely szöveg az utalásokat is magában hordozza; Stiller Kriszta közép- és felvilágosodáskori balladák (a Faludi–Villon mintát követő) átiratára, Orbán János Dénes a Janus Pannonius-i életmű újrafordítására szánja alkotóenergiáinak nagy részét...

 

 

Ebben is eltérőek az alkotói habitusok. A képzőművészek egy része például folyamatosan dokumentálja, jegyzetekkel kíséri a készülő munkáit, mások nyom nélkül átfestik a vásznaikat – nincs ez másként az írók esetében sem. Meglátjuk majd, ki mennyire enged magához közel, s talán azt is, hogy ez a mentalitásuk változik-e a processzusok közegében.

 

 

Erre sajnos nincs mód. A már említetteken kívül is nagyon sokan vannak, akik jelezték a szándékukat a sorozatban való részvételre, de a kör folyamatosan bővül (Döbrentei Kornéllal például éppen az imént egyeztettem programot, indulást) – és hát a legtöbbjüket már fölösleges az IJ olvasóinak bemutatni, hiszen Nagy Zopántól Hegedűs Gyöngyin át Vesztergom Andreáig és Böszörményi Zoltánig állandó szerzői voltak az Irodalmi Jelennek mindmáig. Néhány szerzőt mégis kiemelek, s éppen a könnyebb tájékozódás okán.

    Németh András személye számomra is, még ma is, igazi talány. Ügyvéd – volt, amíg a polgári hivatását fel nem cserélte a költőire. Nyolc gyermekének nevelésén kívül minden mást a költészetnek rendel alá, és – nem keresi a nyilvánosságot. A verseiről beszélgetni szeret, és a költészet kapcsán mindenről, legkivált az itáliai reneszánsz festészetről. Két karcsú kötete, köztük a Philadelphia, megjelent, de nem jutott el a recenzensek kezébe.

    Dévai Lilla fiatal, törékeny költő és prózaíró, aki regényhálót ír, áttűnésekkel és vándorló motívumokkal, mondatokkal, képekkel, ahol a külső tér helyett sokféle belső, köztük az olvasó tere alakul.

    András Sándort az Irodalmi Jelen olvasóinak talán nem kell bemutatni, de a biztonság kedvéért megteszem. Az ’56-os emigráció tagjaként Oxfordban és Münchenben szerzett diplomát, tanított a Berkeley és a Howard Egyetemen, valamint Kemenes Géfin Lászlóval, Bakucz Józseffel és Vitéz Györggyel évtizedekig szerkesztette az Arkánum című, az USA-ban és Kanadában megjelenő irodalmi folyóiratot. Költő, író és irodalomtudós, eddigi utolsó (vers)kötete Mi vagyunk most a vandálok is címmel a Kalligramnál jelent meg 2012-ben. A VersTörténésben, a tervek szerint, prózával fog szerepelni.

    Szintén ismert alkotó, de nálunk az új sorozatban jelenik meg először szépíróként Berka Attila, a Spanyolnátha művészeti folyóirat főmunkatársa.

 

 

Feltételek természetesen nem voltak és nem is lesznek. A felkérőlevélben azt írtam, hogy „szeretném az Irodalmi Jelen olvasóit alkotói folyamatok nyomon követésére késztetni, pontosabban: felkínálni számukra az esélyt, hogy a művészi utakat néhány hónapig a szerzőkkel együtt járják végig.” S hogy mi alapján választottam a reménybeli szerzők közül? – különleges szempontom nem volt. Pontosabban: én már a kezdetektől és még régebben, mondhatnám némi iróniával, egyazon elv: a komplementer értékképviselet koncepciója mentén szerkesztek.

    Életem jelentős részét két nagy kutatás és tematika uralta: a közép-kelet-európai avantgárd és a népi írók mozgalma. Mindkettőből fontos következtetések születtek, melyeket itt nyilván nem részletezhetek. Amit azonban fontos kiemelni: minden nagy, markánsan megragadható irányzat a maga – sokszor és sok okból zárt – rendszerén belül hihetetlenül nyitott és átjárható volt, mi több, időről időre még egymás felé is megtalálták a közeledés lehetőségeit. A jelentős művek és gondolatrendszerek abszolút közös nevezője a belátás – hogy az emberi elme a legnagyobb erőfeszítések és életkockázatok árán sem tud az egészből egy adott résznél teljesebb egységet megformálni. Ezek a „teljes részek” alkotják a gondolkodásunk, eszméink, fogalmaink, értékfelfogásaink terét. Számomra a műalkotás az egyetlen értelmezhető, átélhető valóság az élet megélésének közvetlen tapasztalatán kívül. De máris pontosítanom kell: azzal együtt. A kiegészülés erre a viszonyra is érvényes.

    Mindazonáltal úgy látom, hogy fogcsikorgatva se tudnék a kortárs művészetek közegében jellegadó irányzatot kiválasztani, hogy korstílusról vagy az irányzatok közötti értékhierarchiáról már ne is beszéljek. Önálló irányzatot tehát a „verstöri” nem képvisel, noha az igaz, hogy vannak a szerzők között, akik erősen kötődnek huszadik századi értelemben vett irányzatokhoz (például Nagy Zopán, Zudor János, Sós Dóra vagy meg-megújuló erudícióval Géczi János az avantgárd egy-egy formájához), vagy ún. nagy tematikákhoz, miként Jász Attila a spiritualitáshoz, a kivonulás kultúrájához, a mitikus világképekhez.

De az irányzatosság valójában sem a szerzőinkre, sem magára a rovatra nem volt és várhatóan nem is lesz jellemző. Fontosabbnak tartottam tehát olyan szerzők meghívását a verstörténésbe, akik – az eddigi életművük tanúsága szerint – „teljes részeket” tudtak műegésszé formálni, illetve – fiatalok esetében – úgy érzem, hogy ez az igény hatja át alkotói magatartásukat. A szerzőkör természetesen bővülni fog, ha a sorozat életképesnek bizonyul, s elsődlegesen fiatalokkal.

 

Ez inkább egy új látványelem. A nálunk (is) leggyakrabban alkalmazott színes fotóalap helyett a logókat grafikai eszközökkel jelenítjük meg (alkotójuk egy magát a Malahhai név mögé rejtő fiatal grafikus); a tervezőgrafika ma már rendszeresen él ezekkel a konstruktivista eredetű eljárásokkal. Az ajánlók egyaránt sugallnak rendezettséget és mozgalmasságot, visszafogottságot és izgalmat – és betöltik a figyelem felkeltésének szerepét is. A folyamat előrehaladtával ezen a felületen is látható, érezhető lesz a változás.

  

Lehet, hogy lejárt, miként az is lehetséges, hogy holnap egy újabb, efféle formáció jelentkezik... De például az Apokrif vagy a Szkholion című folyóiratok léte azt sugallja, hogy legalább is a születésük idején nagyon erős volt bennük a csoportkohézió, és nem csupán generációs értelemben. Ám a VersTörténés nem volt és nem is lesz alkotói csoport; mindazonáltal a benne zajló autonóm művészi folyamatokból az olvasó maga „lementhet” személyes antológiákat (a nyomtatóbarát változat ehhez még segítséget is kínál), vagy szerkeszthet meg – akár szellemi, művészeti irányzatként is értelmezhető – tendenciákat.

 

Lesz, erre akár ígéretet is tehetek. De az induláskor még korai erről beszélni.

Antológia talán nem, könyvek, akár sorozat formájában, talán igen. A sokműfajúság nem az antológia felé mutat, de hogy az egyes, várhatóan napvilágra kerülő kötetek valódi sorozattá állnak-e össze, az még szintén a jövő történése. Lesz.