Hangsúly az Akcenten
Konrad Sutarski, a Magyarországon élő jeles lengyel író-műfordító hazája első három legfontosabb folyóirata közé sorolta az Akcent – magyarul „Hangsúly” – című periodikát, amelynek szerkesztősége az Országos Idegennyelvű Könyvtárban mutatkozott be a Jeszcze bliżej (Még közelebb) című, lengyel nyelvű magyar költészeti antológia premierjén. Lengyel barátaink ezúttal is őszinte rokonszenvet ébresztettek a hallgatóságban értő odafordulásukkal fiatal költészetünk irányába.
Vendégek a pódiumnál, a moderátor Zsille Gábor
Jarosław Wach irodalomkritikust, a szerkesztőség titkárát Zsille Gábor kérte fel, mutassa be lapjukat. Jarek (a lengyelek szeretik a mindennapokban a becézett formákat, a teljes keresztnév használata nagyon hivatalos – tudtuk meg Zsillétől) beavatott a folyóirat múltjába, amely 1980 óta jelenik meg, hamarosan a 35. születésnapját ünnepli. A nyolcvanas években politikai okokból kétszer is beszüntették, de végül változatlan formában újraindulhatott. Kezdetben a főszerkesztő lakásán működött, immár Lublin egy patinás, óvárosi épületében. Lublintól egyébként elválaszthatatlan a lap szellemisége: a városban két egyetem működik, s mindkettő oktatói rendszeres szerzői a lapnak. Fő törekvésük a megosztott kultúra egységesítése, a más világnézetű, lakhelyű, gondolkodású olvasók közös nevezőinek megtalálása.
Balra Jarosław Wach, jobbra Teresa Worowska
A kultúrák találkozása iránti fogékonyság már Lublin pozíciójából is adódik: a Lengyelország keleti határán fekvő város művészeti életének épp úgy része a litván, a zsidó, az amerikai kultúra, mint a lengyel, a szorb, az ukrán és az orosz. Nem véletlenül az Akcent indította el egykor a „Kultúrák és nemzetek határain” című könyvsorozatot, melyet a szocializmusban még nagyon rossz szemmel nézett az állam – tudtuk meg Jarek Wachtól. Konrad Sutarski a lap arculata fontos elemének írta le a Lengyelországban roppant népszerű éneklő költők – vagy ahogy ők nevezik: a bárdok – műveinek közlését; a Brell, Viszockij, Cohen, Okudzsava nyomdokaiban járó fiatal énekmondók költészetéről van szó, akiket előszeretettel publikál a lap. Az irodalom mellett egyébként a képzőművészet és bölcsészettudományok is jelen vannak a folyóirat hasábjain.
Konrad Sutarski ötven éve él Magyarországon
Zsille Gábornak néhány éve jelent meg a Magyar Naplóban egy esszéfordítása Lublin mítoszairól, így kíváncsian fordult Anna Mazurek irodalomkritikushoz, a lap egyik szerzőjéhez, hogyan viszonyul a város legendáihoz. Anna elmesélte, hogy a Jozef Czehovic Irodalmi Múzeumban dolgozik, s az intézmény névadója, a lengyel avantgárd második hullámának nagy költője rakta le a Lublin-mítosz alapjait. Verseiben megelevenedik a város – egyszerre realisztikus aprólékossággal, ugyanakkor mitikussá formálva. A költő egyik műve nyomán rendezik évente a „Séta Czehoviccsal” elnevezésű programot Lublinban, amikor is éjszaka végigjárják a költeményben említett helyszíneket. Elżbieta Kusek szerkesztő hozzátette: két antológia is megjelent „Lublin – a költők városa” címmel, amelyben felvonulnak a helyi vonatkozású líra legjobb darabjai. Konrad Sutarski Pécshez és Szegedhez hasonlította Lublin szellemiségét, melynek a lakossága körülbelül kétszer annyi, mint az említett hazai városoké. Három nemzet, a lengyel, a litván és az ukrán szövetségével alapították a 16. században.
Elżbieta Kusek és Anna Mazurek is a folyóirat munkatársai
S ha már más nemzetekről is szó esett, Zsille Gábor emlékeztetett: a határon túl élők számának tekintetében a lengyelek legalább annyi honfitársukat tudhatják a távolban, mint a magyarok. Az Akcent legfontosabb küldetése, hogy hidat építsen a távolba szakadt és az anyaországi lengyelek között. Az Egyesült Államokban például olyan nagy lengyel kolóniák élnek – magyarázta Zsille –, hogy sokan nem is tanulnak meg angolul. Jarosław Wach hangsúlyozta: folyóiratuk tudatosan köti össze a „polóniákat”, ahogy arrafelé mondják, s a klasszikussá lett emigránsokon kívül (pl. Gombrowicz) a mai határon túli szerzőket is rendszeresen közlik, Marek Kusibától Tadeusz Habrowskyig. A lengyel állam nagyon intenzíven támogatja is ezt a kulturális irányultságot – például a „Lengyel életrajzok, lengyel kérdőjelek” című sorozatukat, melyet a külügyminisztérium is felkarolt.
Az Akcent messze túltekint a lengyel határokon
Az est egyik központi témája volt természetesen a Jeszcze bliżej (Még közelebb) című antológia, mely 12 fiatal magyar költő műveit közli lengyelül. A legidősebb Lackfi János, a legfiatalabb Falusi Márton, de minden alkotó 1970 után született. Az antológia előszavát a válogató Oláh János írta, aki a Magyar Napló főszerkesztőjeként régi kapcsolatokat ápol a lengyel kultúrával. Konrad Sutarski emlékeztetett: efféle antológia nem jelenhetett volna meg a rendszerváltás előtt, hiszen szabadkai és felvidéki magyar költő verse is szerepel benne. Azt pedig saját maga tapasztalta meg egykor, milyen aktívan lép életbe a lengyel cenzúra, ha határon túli magyar költők közléséről van szó. Sutarski 1985-ben próbált megjelentetni egy válogatást lengyel nyelven hazai költőink terméséből, s utószavában arról írt, hogy Kárpát-medence-szerte és Nyugat-Európában is milyen izgalmas a magyar költészet. E részt és magukat az alkotókat is kicenzúrázták, majd végül csak 1991-ben jelenhetett meg a kötet első változata a Magyar Naplóval együttműködésben Mily közel címmel – ennek méltó folytatása most a Még közelebb.
Konrad Sutarski már korábban is állított össze magyar antológiát
Vajon milyennek látják ez alapján költészetünket lengyel barátaink? – érdeklődött Zsille Gábor. Anna Mazurek elmondta: a magyar prózához képest a líra igen mostohán van reprezentálva Lengyelországban, ezért is kiemelkedően fontos Konrad Sutarski és a hozzá hasonló elkötelezett műfordítók munkája. Egyébként szembeötlő a versek gazdag tematikája, s ami teljesen hiányzik a lengyel költészetből: a családi élet, a családon belüli emocionalitás ilyen sokszínű, pátoszmentes megjelenítése. Erre példaként Lackfi János költészetét emelte ki Anna. A versekben megjelenő keserűség sohasem vezet nihilizmushoz, hanem lírát termő alkotói éberséghez – tette hozzá a fiatal szerzők műveit jellemezve az irodalomkritikus. Elżbieta Kusek megjegyezte: a magyar költők versei az elmúlt négy évben megjelentek a folyóirat hasábjain is, de így kötetbe gyűjtve sokkal egységesebb képet nyújtanak a lengyel olvasóknak. Falusi Márton, aki a lefordított szerzők közül jelen is volt az esten, felolvasta az antológiában megjelent versét, majd Anna Mazurektől lengyelül is meghallgathattuk.
Falusi Márton a válogatás legfiatalabb szerzője
A rendezvényen mindvégig – tökéletes magyarsággal – Teresa Worowska tolmácsolta a vendégek szavait, aki Márai lengyel fordítójaként és maga is „kétlaki” polonistaként a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok kiemelkedő alakja. A Magyar Naplóban hamarosan olvasható majd recenziója az antológiáról, s most élőszóban is hozzátett néhány gondolatot lengyel kollégái véleményéhez. A virtualitás mint nemzedéki jellemző (a szerzők közül Krusovszky Dénes például az elektronikus közlés világából indult) kétarcú folyamat – jegyezte meg Teresa. A modernség mellett nem működik az eddig megszokott „beérési” folyamat a publikációkban, hiszen szinte azonnal közzétehet bárki bármit, s ennek tapasztalatait majd csak később szűrhetjük le. A válogatásban megjelenő fiatal szerzőkre jellemző továbbá az erős szembesülés a kifejezhetetlennel, amiképp nehezen ragadható meg a műveikben a lírai én is. Noha sokan törekednek éppen ennek hangsúlyos körvonalazására – például Jónás Tamás.
Teresa Worowska és Oláh János
Az est végén Oláh János összegezte a Magyar Napló lengyel irodalmi kapcsolatainak történetét. Az Európai Figyelő című rovattal indult minden, melyet Jávorszky Béla, az északi nyelvek jeles fordítója szerkesztett, tőle vette át Falusi Márton. Falusi távozásával nemigen él tovább e rovat – szűrte le némi szomorúsággal Oláh, de a lengyel kapcsolatok annál inkább. Köszönhetően elsősorban Kovács István polonistának, aki régi jó barátságban van a főszerkesztővel, de a Visegrádi Alap pályázatain is több közös projekt indult a lengyelekkel. Számos könyvet is jelentettek már meg közösen. Mint Oláh megvallotta, az antológia szerzőinek összeválogatásánál elsősorban arra törekedett, hogy ne a divatos, általános tendenciákat reprezentálják a szerzők, hanem eredeti módon legyenek képesek szólni a magyar létezés mindennapjairól.
A Lublin – a költők városa című antológia 2. kötete
Zsille Gábor búcsúzóul azt kérdezte a vendégektől: mi jut eszükbe „első blikkre” Magyarországról? Mire Konrad Sutarski elárulta: Elżbieta Kusek és Kamil Kudyba, a folyóirat fotóriportere (aki az esten mindvégig szorgosan kattogtatott) nemrég házasodtak össze, és épp nálunk töltik egy hónapos nászútjukat. A széles mosolyok láttán arra következtettünk: a fiatalok igazán nem bánják azt sem, hogy mézesheteik most néhány kollégával is kiegészültek, legalábbis az est erejéig…
Szöveg és fotók: Laik Eszter
Kapcsolódó anyagok:
Szabad-e Wrocławnál betörnünk? - Böszörményi Zoltán lengyelországi felolvasókörútja
