Ugrás a tartalomra

 

Kányádi Sándor köszöntése

Böszörményi Zoltán

MAJORANA KOLOZSVÁRON EMLÉKRE TALÁL

                  Kányádi Sándor 85. születésnapjára

 
Nyújtom a karom,
az emlékig ellátok,
a piros-fekete
önfeledt táncot.
A tűzpiros magány
szívembe fúlva,
fekete gondokat
ölel bennem újra.
Kétségét az ember
soha nem felejti,
öröme, ha marad,
az is csak szemernyi.

      Legények csapata, lányok,
      tüzes rózsák, vad virágok.

Némán, kéz a kézben, konok szürkületben,
fényes tekintetük ölelkezik vétlen,
ajkukra az alkony vérsugara surran,            
feljön a Hold, s deli széllovakat ugrat.

      Legények csapata, lányok,
      az élet nagy tüze lángol.
      Feketében feszít a legény,
      piros a lány arcán a fény.

A Szamos partja néma és rideg.
A fodros víz felett emlék siet.
      Tükrében szomorú csillagok
      oldanak kesernyés illatot.

      Mint aki sohasem táncolt,
      nélküle élni is kár volt,
      legények csapata, lányok,
      tüzes rózsák, vad virágok.   

     
A tűzpiros magány
szívembe fúlva,        
fekete gondokat
ölel bennem újra,
a piros-fekete
önfeledt táncot.
Nyújtom a karom,
az emlékig ellátok.

 


 

Sohár Pál

Amit zúzni kell

„még kifele menet is mindig
kopogtatok az ajtón”
(Kányádi Sándor: Dilidal)

lehet hogy ő szerény
a végletekig illedelmes
kopogtat az ajtón
még kifele menet is
mosolyát viseli
a svájci sapka alatt

de ha becsapják az ajtót az orra előtt
akkor az illendőség azt sugallja neki
dörömböljön addig
amíg az ajtót össze nem zúzza

(mert csak azt zúzza össze
ami a lélek útjában áll)

ilyenkor
ha az a ajtóból
valami még maradt
elfelejt kopogtatni

 


Vaszilij Bogdanov

A kóbor kutya

A fiatal, égő szemű, sovány magyar költővel
a Bükkben találkoztam. Fák és bokrok között
kerengtünk, levelek szűrte, sápadt fényben,
gombákat gyűjtöttünk a kék tasakokba.
Egy óránk volt, egy óra! Utána a nagy,
rögbilabda alakú tisztáson kellett találkoznunk,
hogy szalonnát süssünk, megkóstoljuk a bort,
és eszmét cseréljünk végre a kolozsvári írókkal.
Egy óra, csak egy óra. „Mit is mondhatnék?
Felszínen tartom magam: élek!” – kezdte a költő,
egy vastag, barna gombát vizsgálva. Ők medvegombának
nevezik. Ezen hosszan derültem. „A manysik,
önök rokonai, ha jól tudom, istennek tartják a medvét,
állandóan türelmesen várják alászállását a égből,
amelyet a sámánok nem véletlenül felső világnak neveznek.”
„Ezek szerint – hümmögött a költő, hosszan vizsgálva
egy vargányát – létezik alsó világ is.” „Természetesen –
bólintottam. – Oda a bűnösök kerülnek, akikkel a sámánok,
a tűz körüli táncukat követő hallucinatórikus állapotukban,
szintén kapcsolatba lépnek. Különös, nem?”
„Hallottam, ön élt Szibériában” – nézett rám,
tasakjába süllyesztve a gombát. „Igen, a háború alatt” –
bólintottam. „Nagyapám még az első háborúban volt ott
hadifogoly – hümmögött a költő –, amire hazakerült,
ugyanabba a faluba, ahonnan elment, már egy másik
országba érkezett, megváltoztak időközben a határok.”
„Elmondaná egy versét?” – kértem, de magyarul,
előttem ez a nyelv sem teljesen ismeretlen,
fordíthattam már Petőfit, Vörösmartyt, Arany Jánost.
Leeresztette a tasakot és elkezdte a kóbor kutyáról
szóló versét, amelyet még hazatérésünk után lefordítottam,
de nem tudtam közölni is. A szerkesztők vonakodtak.
Nem értették, vagy egyszerűen nem akarták érteni.

„Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!”

Akkor nem tudta folytatni. Kurjongató, vidám román költők
tűntek fel, Zsenya társaságában, már megkezdtek egy üveg bort,
minket is megkínáltak, este viszont, a fogadáson, a kertben,
ahol Baconskyval is beszélgethettem, megkértem, fejezze be,
és adja ide a kéziratot, s még más verseket is, amelyeket,
ha nincs ellenére, oroszra fordíthatnék. Különösen megragadott
a kóbor kutyáról szóló költemény vége.

„Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. – 
Hol késel,
irgalmas vadász!?”

„Nem is mutatkoztam be még” – suttogta, töprengő arcát
pohár bora tükrében, hosszan elnézegetve. „Kányádi Sándor.
Alexander” – mosolygott. „Önöknél több cárt és anarchistát is
így hívtak, ha jól emlékszem Lenin bátyját is, akit…”
Most sem tudta befejezni, megint megzavartak spicces,
daloló költők, ezért ez az este sehogyan sem akart véget érni.

 

+ A vers egy másik erdélyi költőbarátjával, Kányádi Sándorral való megismerkedését jeleníti meg! Vele is, akárcsak Szász Jánossal, Zaharia Stancuval és Anatol Baconskyval, bensőséges, baráti kapcsolatba került. A költő is rendszeresen elküldte verseskönyveit, s nagyapa A kóbor kutyán kívül, melynek részletei versében is szerepelnek, lefordította még néhány igen szép versét, de nem tudta közölni is őket, a szerkesztők vonakodtak! (Zárójelben jegyzem meg, hogy három kötetre tervezett műfordítás-gyűjteményében nyilvánvalóan majd Kányádi Sándor fordításait is szerepeltetem…) Kányádival is leveleztek s szerepelteti „A levelek az önkéntes száműzetésből” című ciklusában is, Neki ajánl egy igen szép verset.

Tatjána Bogdanova

 


Sántha Attila

Az ünneplőbe öltözött lélek költője

Most, hogy Sándor bátyám 85 éves, egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy igazából az ő versei kapcsán éreztem: a költészet ünnep, s ha nagy szavakat akarnék használni, azt is mondhatnám, a lélek ünnepe. Írjon ugyanis bármiről – de ő elsősorban, sőt kizárólag arról szól, amit megélt, vagy megéltünk többes számban –, Kányádi Sándor ünneplőbe öltözteti a lelkét, s olyasfajta szépséget szólaltat meg, amelyre nemigen van példa irodalmunkban. Ezekről a versekről mindenfajta pejoratív mellékhang nélkül lehet azt mondani, hogy szépek: csillagok gyúlnak és oltódnak ki, és menták és cédrusok nyúlnak a nap felé, de igazából teszik azt, amit szoktak, a lehető legtermészetesebben. Valahogyan könnyűvé és természetfelettivé válnak a dolgok, mikor pedig egyébként a legvaskosabban mindennapiak lennének, ha leásnánk a dolgok velejéig (de minek?), hogy aztán súlyossá komolyodjanak, ha arról van szó. Merthogy szép és komoly ez a költészet, amellett, hogy játékos, valahogy oly módon, mint József Attila szép és komoly fiai, akik kipörögnek a napvilágra.

S tudom ugyan, ma már nemigen szokás szólni arról, hogy a költő nemcsak önmaga: esetleg népe szócsöve is lenne, ám ő az, aki a közösségi költészetet is olyan magasságokba emelte, hogy fel sem vetődik, fel sem vetődhet, hogy kiművelt elitértelmezők fanyalognának rajta. Merthogy beszél Kányádi  olyan témákról is, amelyek biztosan kivernék mások esetében a biztosítékot, például népe küldetéséről, de ezt olyan veretesen, ünnepi ruhába öltözött lélekkel mondja, hogy nincs az az elvetemült individualista, akinek lenne szíve belekötni, például: „meg akkor váltódott e nép / és küldetését akkor kapta / mikor a röggel az igék / magyarul hulltak a halottra”. Igen bizony, ránk hullnak majd egyszer az igék a földdel együtt, beleásnak minket is majd abba a nyelvvel keveredett földbe, az anyaföldbe, akarom mondani az anyanyelvbe, s akkor már csak egyetlen dolog számít, ha számít egyáltalán: tudtunk-e kezdeni magunkkal valamit azalatt, mikor megadatott nekünk, hogy nyelvünk teremtette világunkban lehessünk.

S noha nem tisztem nekem dicsérni Sándor bátyámat, mégis el kell mondanom, olyan életet mondhat magáénak, értsd: olyan verseket írt, amelyek nyelvünket, értsd: világunkat beragyogják. S ha ugyanezzel az érzéssel térnék vissza én is majd az anyanyelvbe, én lennék a legboldogabb a világon.

 


Laik Eszter
Sándorok közt Sándor bácsi

Jó néhány évvel ezelőtt egy könyvkiadóban dolgoztam, s ő bejött valami papírügyeket intézni, szerződés-aláírás egy pályázathoz vagy valami hasonló… Otthonosan huppant le az egyik félreeső, kopott fotelbe, simléderes sapkáját az ölébe ejtette, én pedig a dokumentumokkal sertepertéltem körülötte, és mutattam, mit, hol kellene szignózni. Nem tudtam, hogyan szólíthatnám. Itt kellene aláírni, s itt… Kávéval kínáltam, ásványvízzel, de kínban voltam – „Kányádi úr”? Szörnyen hivatalos. „Sándor”? Ez túl bizalmas, először találkozom vele személyesen, hogy jönnék én ehhez. „Ön”? „Iszik-e Ön kávét?” Még viccnek is rossz. Így hát, minden feltűnés nélkül, elegánsan megkerültem a megszólítást. Mondom, feltűnés nélkül, olyan észrevétlenül siklottam át e zavarba ejtő kis kommunikációs csapdákon, ahogy olajozott felületen siklik egy gépelem.

Aztán egyszer csak, fel sem pillantva a papírokból, mintegy mellékesen megkérdezte:
– Miért nem szólít Sándor bácsinak?
Torkomra forrott a szó. Micsoda éles szemű, akarom mondani, éles fülű, mekkora emberismerettel bíró, tapasztalt vén róka! Hogy rátapintott a problémás pontra, és hogy kihallotta egyből, hol a lényeg itt és most kettőnk között, míg elveszve matatunk a hivatalos iratok halmában! Bármilyen banális, számomra mégiscsak nagy tanulságok rejlenek a történetben (ez teszi egyáltalán történetté), melyek Kányádi költészetéhez, Sándor bácsiságához is kulcsot adnak.

Személyesség nélkül ugyanis értelmét és emberségét veszti minden mozzanat. Még ha csak egy papír aláírásáról van is szó. Személyes megszólítottság nélkül nincs költészet sem – az van a legkevésbé –, a költő, aki folytonosan égnek vagy földnek fordított arccal beszél, maga marad a maga közönsége.
Nem kerülhetjük ki a megszólítást. Ehhez talán kérdeznünk kell, hisz nem biztos, hogy rögtön értjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk is. Később tudtam meg erdélyi barátoktól, hogy a bácsi arrafelé a tisztelet jele – nem úgy, mint mifelénk, a fővárosban. Meg kell hát tudni ezt-azt a másikról, megismerni, honnan jött, és hogy mi mit jelent neki, ami nekünk esetleg mást. Venni kell a fáradságot a megismeréshez. S aztán élvezni a gyümölcsét. Semmi sem jólesőbb, mint a közös alapokra felépített személyesség. Lelkesen szólítom azóta Sándor bácsinak, tudván, hogy a szeretetteljes tiszteletnek ez a legadekvátabb formája. Minden egyéb erőltetett, nyakatekert képtelenségnek tűnik ehhez képest – Kányádi nem lehet más, mint Sándor bácsi.

Abszolút értékét tekintve, és relatíve is, eddig élt Sándoraink mellett. A magyar költészetben mindent elmondanak a nevek: a szinte gyerekfejjel forradalmárrá érő Sándor csak Sándor lehetett, még szüleinek is; a meglett bölcsként is kisgyerek Sanyika nem vetkőzhette le huncut Sanyi-manóságát egész életében. És itt van harmadikként Sándor bácsi, aki szólaljon meg bármilyen hivatalos eseményen, Sándor bácsiként teszi. A gyerekek néha keverik is a Sándorokat. Mint egyszer elmesélte, őt is olykor Petőfi Sándor bácsizzák, amikor verset tanít a legkisebbeknek. A kócos fejekben a költészet még nem bonyodalmasan szétszálazott magánügyek sokasága, hanem egy és oszthatatlan, a Sándorok dolga. Csak jólesően meríteni kell belőle, mint egy nagy fazék finom levesből, mindegy, hogy ki teszi a tányérunkra. És talán így is van.

Kányádi Sándor bácsi az a típus, aki abban leli örömét, ha ízlik a „leves”. A költészet örömszakácsa. Ha körülülik az asztalát, betöltötte a küldetését. És körülülik, évtizedek óta, nem hagyják felállni sem. Fogalmam sincs, mi a titka. Nem népies, nem modern, nem erdélyi, nem pesti, nem gyerek és nem felnőtt, nem kötött és nem szabad ez a verselés – hanem az összes együtt. De még az sem. Sándor bácsi, ő maga. A költészete csakis önmagával jellemezhető, önmagával szorozható és osztható.

Amikor végeztünk a dokumentáció aláírásával, szedelőzködött, aztán elbúcsúzott. Rákérdezett még egyszer a keresztnevemre. Ha szélsebesen tovább is sodort bennünket az idő, akkor és ott fontos volt neki, hogy tudja.

 


Varga Melinda

A versről

Születésnapi köszöntő Kányádi Sándor
Atyafiság című körömversére
   
„a vers is akár
a beton évekig hőt
termelve köt meg
s ha megkötött vulkáni
kőzetekkel lép atyafiságba”

A vers  képzelt világok kapuja.
Túlélőcsomag a valóságra,
a hóillatú tavaszokra, amikor az
ember arcát véresre csipkézi  a dér.
Képzelt hajókat tervezhetünk vele
az Isten háta mögött lakóknak,
felölthetik, mint alkalmi ruhát,
úgy érezhetik magukat benne,
mint kik méltók a szeretetre.
A vers játékos fortély 
a rémálmok szmogos előszobájában
mosolyogni akaróknak,
a szürrelális városok látomásai így
nem tűnnek valósnak.
A grafitszínű rím egyre magányosabb
és ódivatúbb, helyette elegáns
szövegszerkesztők, ujjak alá
puhán simuló kockabetűk
veszik át a stafétát.
A vers halálát sokan emlegetik,
mégis, mint rejtélyes sámánének
fel-fel ébred az énekelni tudó ajkakon.
A versben meg lehet pihenni,
napfürdőzni sikkes szonettek hátán,
a vers így lesz néha
lusta nyári árnyék,
máskor meg kohó, vulkánokban forró
erő, ami városokat rombol,
majd épít másarcú tornyokat  homokból.
A vers a lehetetlen szerelmek
szövete, amik úgy égnek a bőrünkre,
olyan észrevétlen, mint hegyi nap selyme,
s olyanok leszünk tőle,
mint az Olümposzon lakó istenek.
Az igazi vers az, amit mondani kell,
évtizedes szavatosságú elixír,
és nem a pillanatnyi állapotok
udvarias szolgája,
az igazi versek kőzetét nem bomlasztják
meg sem földrengések, sem hegyi patakok
csiklandós-finom érintései,
megmarad gépiesített évszázadokra is
amolyan luxuscikknek,
amit csak néha, nagy ünnepekkor
fogyasztanak az ínyencek és egészen
különleges álmodozók.

 


Murányi Sándor Olivér

ÁTLÉP?

– Kányádi Sándor A szelíd medve című versére –

Ha az ember hosszú időn keresztül nézi, és hallgatja a vizet, olyan dolgokat vesz észre rajta, amelyek elkerülik mások figyelmét. Gyerekkorom óta a víz áll legközelebb hozzám a négy főelem közül. Nem hiába volt felsorolva a válóokok közt a napi többórás fürdés. Talán az anyaméhbe kívánkozom vissza öntudatlanul, amikor ilyen hosszan időzöm a kádban. A fürdőkben is többet maradok a megengedettnél. Akárhányszor nyitom meg a zuhanyzórózsát, mindig másféle sugarakban zuhan testemre. Minden horgászatom alkalmával másképp veszi körül a combcsizmám vagy a csónakom, attól függően, hogy pisztrángra legyezek a hegyi patakokban, vagy pedig egy nagy folyamban keresem a harcsákat. Ugyanaz és mégsem az, más és más, a másság mássága, a folyton új és új alakokat és hangokat alkotó, a látszólag hasonuló, a mindent szülő és felemésztő. Csepeg, csobog, csorog. Morajlik. Azt látom benne, mint amikor kamaszként úszva nem számoltam a folyó mélységével, míg észre nem vettem, hogy elúszik mellettem egy ló, széles örvényeket kavarva maga körül, vagy amikor hajók mellé úsztam be a tengeren: megannyi szín és forma, de inkább zöldből kékbe játszó, majd barnából feketébe homályló körök és csíkok egyvelege. Egyszer több különböző méretű, sok száz buborékgömb halmaza, máskor rézsútosan mozgó vonalak tömkelege. Vonalorkán.

Csendben lépkedek egy patak feletti erdei csapáson. Jöttöm a szajkók jelzik. A nap sárgásfehér sávokban tör be a fák közé. Nem tudom, mennyit haladhatok előre, amikor egy fenyő mögül elém lép a nagyvad. Jóval termetesebb, mint a tigris. Száját kitátja, elővillannak fogai. Két lábra áll, és pofozni próbál hatalmas mancsaival. Elhajolok, majd visszatámadok. Magam is csodálkozom, hogy ezúttal nincs veszélyérzetem. Megragadom két kézzel a fülét, hogy fejét lehúzzam, de akkora erő van benne, hogy nem bírok vele. Újra felém csap. Összekapaszkodunk. Rövid ideig állunk mozdulatlanul, aztán szabadulni igyekszünk egymástól. Ekkor többször is a jobb alkaromba harap. Szerencsére véd a szivaccsal bélelt kabátujj. Bal tenyerem szemére tapasztva igyekszem ellökni magamtól egy hirtelen csípőmozdulattal. A lehetetlennel próbálkozom. Újra és újra egymásnak feszülünk, miközben kihajlásokkal igyekszem elkerülni a pofonjait. Annyira közel kerül hozzám, hogy hátsó lábaival rálép a bakancsomra, és éles körmei felhasítják lábszáram. Oldalt lépek, és két tenyerem jobb vállába tapasztva meglököm. Leül a bozótban. Rohanni kezdek a dombon lefelé. Lejtőn nehezebben ér utol. A patakon átjutva érzem: erőm fogytán, nem bírom tovább. Ő is átjön? Lassuló léptekkel igyekszem a főút irányába. Nem fordulok meg, elképzelem, hogy az állat közeledik. Szépséges fejét feltartva figyel. Világosbarna bundáját megrázza. A levegőbe szimatol, és felmordul. Mintha léptei nyomán megcsobbanna a víz.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.