Átjárók az Olvasás Éjszakáján

A hetedik alkalommal megrendezett Budapest Transzfer az urbanizáció szemszögéből vizsgálta irodalom és építészet kapcsolatát, sok szabadtéri programmal, sétával, valamint a központi helyszínen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol folyamatosan zajlottak a beszélgetések. Kezdve David Spurr, a Genfi Egyetem professzora előadásától, aki a modernség kezdeteitől bontotta ki irodalom és építészet kapcsolatát; Bányai Éva és David Spurr beszélgetésén át, ahol a posztkolonializmusnak a gyarmatosítókra és a gyarmatosítottakra gyakorolt hatását vitatták meg; a FUGA Építészeti Központban zajló Építészet Hónapja eseményeiig. A rendezvénysorozat idején az egykor a 3-as metró építésén dolgozó munkások akklimatizációjára szolgáló keszonkamrában különleges hanginstallációkat hallgathattak az érdeklődők – Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán és Szakonyi Károly a modern nagyváros születéséhez kapcsolódó írásai hangzottak el.

Szombaton az „Átjárók” című program keretében három rokon témájú irodalmi művet járt körül három író. Kovács Edit irodalomtörténész vezetésével az osztrák Thomas Glavinic, a német Andreas Neumeister  és Térey János beszélgetett az épített környezet és az írás kölcsönhatásáról, a város irodalmi benépesítéséről és elnéptelenítéséről. A két külföldi vendég kötetei egyelőre nem jelentek meg magyar fordításban, de a közönség már hallhatott belőlük egy-egy hosszabb részletet magyarul.

Thomas Glavinic felolvasása, középen Kovács Edit, balra Andreas Neumeister

Thomas Glavinic jelenleg igen népszerű szerző Ausztriában. Die Arbeit der Nacht („Az éjszaka munkája”) című posztapokaliptikus regényében egyetlen túlélő botladozik Bécs üres városában. A regény nyomasztó sci-fi-szerű víziója Bécsnek, az ismert helyszínek, épületek egészen más fénytörésben jelennek. A kérdésre, hogy műve megírása után megváltozott-e viszonya a városhoz, Glavinic a maga hanyagul hárító, könnyed modorában válaszolt: ugyanaz maradt számára a városa, a fikció nem változtat a hétköznapokon. Arra, hogy a mű mégiscsak egy Bécs-regény, melyet Kovács Edit lényeges mozzanatnak tartott, Glavinic szintén nem „harapott rá”, szerinte ugyanis Bukaresttől Londonig bárhol ugyanúgy játszódhatnának ezek az események.

A moderátor kitért azokra a filmszerűen izgalmas jelenetekre, amikor például a turisták körében népszerű Duna-torony tetején található forgó étteremben a hős megtalálja a szerkezet mechanikáját, és őrült forgásra készteti. Arra, hogy tényleg lehetséges-e egy gombnyomással irányítani a bécsi épület tetejét, Glavinic csak mosolygott, és sietett leszögezni: műve egy regény, a fantázia terméke, e részleteket ugyanúgy nem érdemes firtatni, mint hogy féreggé változhat-e valaki egy reggelen. Egyébként, mint megvallotta, erősen csömöre lett ez efféle disztópiáktól – amikor Andreas Neumeister felhívta a figyelmét egy német írónő hasonló művére, Glavinic kijelentette, hogy ha valaki megír egy ilyen történetet, utána képtelen lesz hasonlót elolvasni, ő legalábbis biztosan nem fog egyet sem.

A művekből magyarul a Színművészeti Egyetem hallgatói olvastak fel

Az említett írónő, akinek hőse is nő, és egy erdőben, ősanya módjára próbál túlélni, a férfi–női kettősség kapcsán jött szóba: Kovács Edit azt firtatta, vajon másképp használja-e a várost egy férfi, mint egy nő. Thomas Glavinic férfihőse ugyanis kemény „macsó”, nem riad vissza az ökle és fegyvere használatától, miközben Bécs kirakatain, utcáin töri át magát. Glavinic – aki megjelenését tekintve maga sem egy erőtlen jelenség, s „macsóságához” még hozzátett a beszélgetés során, hogy jóízűen húzta meg egyre-másra a (vélhetően ajándékba kapott) jófajta magyar Unicumot – úgy reagált: egy női hős bőrébe nem tudta volna beleképzelni magát, és egyébként is: hadd cselekedjen férfi módjára egy férfi, ez megengedett.

Andreas Neumeister Münchenből érkezett, és a nagyvárosok hatalmi terei foglalkoztatják. Könnte Köln sein című művében az épületekben és a város struktúrájában a politikai viszonyokat tükrözteti vissza, és elsősorban a diktatúrák foglalkoztatják. Kovács Edit azzal fordult az íróhoz: miért épp regénye Moszkva-fejezetét választotta felolvasásra, volt-e valami szándékos abban, hogy nekünk, az „Ostblock”-ot jól ismerők számára ezzel akarja bemutatni a művet. Neumeister szerint nem volt ilyen tudatosság a választása mögött, a fejezet érzékelteti legjobban a kötet egészének témáját, sem Sztálinon, sem Putyinon nem akart élcelődni a választással.

Andreas Neumeister

Azt igyekezett bemutatni a műben, hogy a nagyvárosokban, Berlinben, Rómában, Münchenben, Moszkvában hogyan hagyja a hatalom a lenyomatát az épületeken. A moderátor  kíváncsi volt, vajon összeköti-e még a monumentalitáson kívül a Sztálin-barokkot, a Mussolini-stílust, a hitleri víziókat és általában a diktatúrák építkezését valami más jellegzetes vonás is. Neumeister szerint a historizmus ez a tipikus jegy, a múltra való utalás, a vidékiesség. A hatalom ugyanis nem tud a jelennel dűlőre jutni, ezért rendszerint a múlthoz fordul.

A regényrészletet és fordítását hallva a magyar közönség is meggyőződhetett, mennyire zenei Neumeister prózája: folyton ismétlődő refrének, versszerűség, dallamosság ragadja meg a befogadót. A „Moszkva, Moszkva” visszatérő refrén kapcsán Kovács Edit emlékeztette az írót, hogy a hetvenes években oly népszerű Dzsingisz Kán együttesnek magyar tagjai is voltak. Neumeister tudta ezt, ahogy azt sem titkolta: rengeteg popzenét hallgatott, amely alapvetően határozza meg stílusát. A pop ugyanis nem azonos a felszínességgel, emlékeztetett – gondoljunk csak a popkultúra meghatározó állomásaira, a beatköltészetre, és a pop avantgárd elemeire. Az író megvallotta, a költészetben is otthon érzi magát, és ne felejtsük el: a beatirodalom sem próza volt eredetileg, hanem líra.

Dallamos sorok

Városa, München egyébként történelmileg hazája a popnak és a diszkónak, és bár regényét függetlennek tekinti a München-élménytől, az ifjúkori Giorgio Moroder- és Elvis Costello-élmények átszivárogtak írói munkásságába. Neumeister elmondta egy kérdésre, hogy a slam poetry műfaját is űzte egy ideig, sőt, szerkesztőként kiadott slamkötetet is. Aztán elhagyta a műfajt, mert „München teli lett a slammel, a műfaj ellaposodott, és a versenyeken mindig a banális produkciók kapták az első díjakat.”

Szívesen meghallgattuk volna, hogyan szól a slam a német ajkú író szájából, de az idő szorított, így Térey János mesélt Átkelés Budapesten című kötete hátteréről. Kovács Edit szerencsésnek tartotta, hogy a műben nem teremtett didaktikus összefüggést a társadalmi rétegek és a városrészek között. Térey szerint ilyesmi nem is állt szándékában – a Protokollban a „high societyt” dolgozta fel, ez most is visszatér, és mellette a szegénység is foglalkoztatta, amit nem lehet megkerülni Budapesten. Ettől függetlenül „nem tökéltem el balzaci összképet – mondta az író –, csak vannak immár állandóan visszatérő szereplőim, akik itt is felvonulnak.”

Írók, városok

A felolvasás során a verses prózakötet nyitófejezetét, az „Aki élő, zajjal jár” című „balladát” hallgathattuk meg, melynek hátterébe be is avatott a szerző. A közelmúltban kezdtek cikkezni azokról a Svábhegyen létesült, harmincas évekbeli panziókról, amelyek vagyonos zsidók tulajdonában voltak, s később ezeket vette birtokba az SS, a Gestapo és a magyar titkosrendőrség is. (A Majestic Panzióban szállásolták el például Eichmannt.) Ide hordták fel vallatni többek között a zsidó művészeket, sokakat elrettentésképp kivert fogakkal visszaküldtek a gettóba – mondta el Térey. Az épületek a háború után állami tulajdonba kerültek, belügyes alkalmazottak vették őket birtokba. Az itt lezajlott erőszakcselekményekről sokáig senki nem akart tudni, „azt gondoltam, ha vannak ennek a városnak csúnya, de eltitkolt epizódjai, hát ez ilyen” – fogalmazott Térey.

Kovács Edit ennek kapcsán vetette fel, van-e vajon karmája az épületeknek, az átlagember szívesen beköltözne-e egy ilyen múltú házba. Térey szerint az átlagembernek többnyire nincs ideje az épületek múltja után nyomozni, noha őt nemcsak íróként, magánemberként is mindig foglalkoztatta lakóhelyei históriája. Szép példája a múlt napvilágra kerülésének a nemrégiben közzétett lista a csillagos házakról, amelyeket be is lehetett járni. Budapesten nem véletlenül helyezkedtek el ezek az épületek szétszórva, nem tömbösített gettóként, mint Varsóban: ép a bombázások elleni védekezés volt az oka.

Az átjárási lehetőségek az irodalomban adottak

Búcsúzóul a kivetítőn megnézhettük az interaktív oldalt, amely az Átkelés Budapesten fejezeteihez készült – az ötlet és a technikai kivitelezés Dunajcsik Mátyásé volt, tudtuk meg Téreytől, az anyagokat pedig ő maga „szállította” hozzá. Ha rákattintunk például az „Aki élő, zajjal jár” fejezetre, találunk egy linket a Svábhegy történetéhez, vagy meghallgathatjuk a Bartók vonósnégyest, amelynek atmoszférája nagyon jól életre kelti ’44 telét – csinált kedvet az író a térképhez.

A beszélgetés után mi a valós utcáknak vágtunk neki, és túl mesze nem is kellett menni, hogy az Olvasás Éjszakája egyik fő helyszínére, a Rákóczi úti Fókusz Áruházba eljussunk. Itt, a könyvesboltból és az utcáról is megközelíthető Hátsó Kapu elnevezésű „kultsufniban” csíptük el Kolozsi László író-forgatókönyvíró vetítéssel kísért előadását, „Miért voltak rosszak a 80-as években készült jó filmek?” címmel. Kolozsi a hollywoodi filmipar történetének remek kis összefoglalójával és irodalmi párhuzamokkal szolgált, az ötvenes évek felvirágzásától a hetvenes évek válságán át a nyolcvanas évek tömegtermeléséig. Míg az ötvenes évek hét nagy, magyarok által alapított stúdiója a klasszikus filmsikereket gyártotta (évi 470-et), addig ez a szám a hetvenes évekre 240-re esett vissza.

Nosztalgia és történelem

Az új forradalmat A cápa és A Keresztapa hozta, melyet a Csillagok háborúja követett – Hollywood ekkor ismerte fel, miben van az igazi üzlet. Az ízlésromlás, a meghökkentő stilisztikai megoldások a nyolcvanas évekre teljesedtek ki – a szörnyű frizurák és az ízléstelen alkotások időszaka, állapította meg humorral Kolozsi. Az előadó folyamatosan párhuzamot vont az irodalommal is – ajánlva közben saját frissen megjelent kötetét, A farkas gyomrában című „szociokrimit”, amely annak példája, hogy miként kerül át a hangsúly az eseményszerűségről a karakterek fejlődésére. Örvendetesnek találta, hogy mára az irodalmi művek is kinőtték a nyolcvanas évek gyermekbetegségeit. A projektoron eközben egymást követték a nyolcvanas évek kultikus amerikai darabjainak plakátjai és részletei – Indiana Jones, Flash Dance, Terminátor, Esőember, Vissza a jövőbe – és ha a jövő helyett a múltba tekintettünk, valóban megmosolyogtató volt, milyen egyszerű történetek hoztak akkor lázba tömegeket.

A rémes frizurák és a rossz ízlés korszaka

Ahogy a Hátsó Kapu fokozatosan megtelt, már sejtettük, hogy közeledik a következő fellépő, Dragomán György felolvasása, aki maga is filmrajongó, ám most nem a pályakezdés videonézős élményeiről mesélt, hanem egy másik „mozis” hírrel érkezett: megfilmesítik a Fehér királyt. A részletekről nem árulhatott el semmit, közönségét mindenesetre felcsigázta, de ő is feldobott hangulatban volt. Bár jókedvének új regénye, a Máglya friss megjelenése az oka, „most idegesítően boldog vagyok” – vallotta meg mosolyogva az író, és háta mögött a projektoron már fel is lobogtak a lángok.

Dragomán György mögött lobog a máglya

Eredeti terve szerint igazi tűznek kellett volna égnie, és nemcsak a szívekben –szerette volna az Olvasás Éjszakája alkalmából megvalósítani itt és most a mű egyik fejezetét, avatott be Dragomán, ám tűzrakásról persze szó sem lehetett. Így egy kicsit módosította az ötletét, és azt javasolta: aki szeretné, írja fel egy kívánságát az időközben kiosztott papírlapokra. Ha elégetni nem is tudjuk, de azt megígérheti, hogy a műsor után lesétál a kívánságokkal a Duna-partra, és bedobja őket a folyóba.

Az író Csapody Kingával, az Olvasás Éjszakája egyik szervezőjével

Hogy vízbe hajítós mágiajelenet van-e regényben, egyelőre nem tudjuk, de faágakra írós mágia bizonyosan, mert az író ezt a fejezetet osztotta meg velünk. A diktatúra leverése utáni országban Emma, aki egyszerre vesztette el otthonát és a szüleit, váratlanul felbukkanó nagyanyjához kerül, aki nemcsak magához veszi, de beavatja az élet addig rejtett mozzanataiba. A tizenhárom éves kislány nagymamájától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat. Dragomán is izgalmas titkos tudásba avatott be bennünket azzal, hogyan kell a lobogó lángok mellett a faágba vésni, amit elűznénk, és hogyan azt, amire vágyunk.

Dragomán még tűzpiros írósipkáját is feltette a kedvünkért egy pillanatra – a siker hatalmas volt

Kívánságunkat hátrahagyva levezetésképp átszaladtunk az Alexandra Könyvesházba, ahol épp elkezdődött a „Lecsó” című irodalmi vetélkedő. Mint Barna Imre moderátor beavatott, eredetileg egy Lyukasóra-különkiadást szerettek volna, ám Lator László nem ért rá, és nélküle ez elképzelhetetlen. Volt olyan javaslat, hogy a szintén hajdani irodalmi tévés vetélkedő, a Szósz címét elevenítsék fel, de végül a „Lecsó” mellett döntöttek, amolyan „mindent bele” alapon.

Négyen a "Lecsóból"

Barna Imre mellett Kiss Judit Ágnes, Nádasdy Ádám és Várady Szabolcs részvételével zajlott az est, és a közönségnek szóló feladványaikat mindjárt a lecsóval kezdték a költők-írók-fordítók. Hat definíciót hallhattunk a szó eredetére, s a hamis etimológiák közül kellett kiválasztani a helyeset. A latin „lectio” és a rejtélyes Lecsó kapitány között persze meglett az igazi válasz: a locsog–lecseg–lotyog–letyeg szócsalád eredménye a bőlevű finomságot érzékletesen leíró magyar eredetű szó.

Kiss Judit Ágnes és Barna Imre

Jól szórakoztak a résztvevők Huszt-átköltésein is, itt a feladvány az eredeti mű kitalálása volt. A „magyarról magyarra” fordítás lényege, hogy a költők egy merőben új interpretációban tálalták a Kölcsey-sorokat. Szubjektív első díjunkat Kiss Judit Ágnes vitte el, aki egyik változatában elslammelte Huszt-átiratát – a mai diákságnak bizonyára fülbemászóbb csattanókkal, mint Kölcsey változatában.

Nádasdy Ádám és Várady Szabolcs

A szinopszisjátékhoz remekül felvérteződtünk már a Hátsó Kapuban, ahol Kolozsi László beavatott a filmes „pitch”-elés rejtelmeibe: ez a nyolcvanas évek hollywoodi forgatókönyvdömpingje során Spielberg nyomán vált gyakorlattá, aki szerint minden közönségfilm történetét össze kel tudni foglalni huszonnégy szóban. Csakhogy Karinthy már ezt is kitalálta előbb, derült ki a Lecsó vetélkedőjében: ő világirodalmi műveket zanzásított egy-két hosszabb mondatban, szórakoztató módon. Ezekből kaptunk feladványokat, például az Odüsszeia „sztorijának” kivonatát. Egyéb feladványok mellett volt más Karinthy is: az Így írtok ti kevésbé ismert paródiáiból kellett kitalálni, kit örökítenek meg. A helyes megfejtők az Alexandra jóvoltából egy-egy könyvvel gazdagabban térhettek haza, mi pedig az élményekkel – jövőre folytatjuk.

Szöveg és fotók: Laik Eszter