Méhes Károly: Néma galambok utcája, 4. rész

Méhes Károly

Néma galambok utcája, 4. rész

Ez a kis vízfolyás, kérném, a Tisza!, mutatott előre a Doktor. Megálljunk leróni tiszteletünket nagy folyónk bölcsőjénél?

Porr Benedek felelhette, hogy ő már egyszer belebukott a Tiszába, sőt Tiszákba, hagyják békén az egésszel, de a köves-homokos ártér szabdaltsága valamiképp vonzotta.

Kiszálltak. A kutya rögvest elinalt a kiálló gyökerű fák irányába, ők pedig, mintha itt és most szétválnának útjaik, hárman háromfelé indultak.

A Doktor huszáros léptekkel igyekezett a víz felé; néha odafüttyentett a kutyának, aki azonban rá sem hederített.

Luca néhány lépést visszafelé sétált az országúton, mintha csak azért tenné, hogy az ottani, meredekebb partszakaszon ereszkedhessen le, a nagy lendülettől jó messzire futva.

Porr Benedek megkerülte a kocsit, aztán megállt a Volvo bal oldalának dőlve. Mi lenne, ha most beugrana a kormány mögé, és elporzana? Talán annyira lelassítana, hogy az utána rohanó kutyát felvegye, mert úgy érezte, a kutya kétségbeesett nyargalásba kezdene, ha őt távozni látná. De tudna-e különösebb utat választani, mint amibe belecsöppent? Nem nagyon lett volna képes titokzatosabb úti célt kitűzni a maga számára, mint Máramarossziget kincseket rejtő házai.

Ellökte magát az autótól. Lassan ereszkedett le a töltésen és araszolt a folyóra alig emlékeztető, csörgedező patak felé. Ha a nagy Petőfi verse nem lett volna elég, az utóbbi évek árvizei idején láthatta a híradóban, hogy ez a vacak, szürke kis vízfolyás, mint őrült szokott vágtatni a rónán át. Mert ezekkel a Tiszákkal csak a baj van, gondolt megint önzőn saját sanyarú sorsára. Méltó, végül is, ha már a véget oly rég ismeri, íme, láthatja, milyen a Tisza, amikor még csak elkezdődik.

A cipője előtt egy közepes krumpli méretű kő puffant a homokban.

Toulouse-Lautrec, hé! Ne kövess!, nevetett feléje Luca egy hatalmas, kidőlt és elszáradt fatörzsön egyensúlyozva.

Porr Benedek felemelte a szürkés, erezett követ. A tenyerében ringatta, mintha a súlyát szeretné megsaccolni.

Ha megdobnak kővel, dobj vissza nővel!, kiáltott a messzeségből a Doktor, aki a jelek szerint rajtuk tartotta a szemét.

Időn kívüli érzés kerítette hatalmába. Nézett jobbra-messze, Luca felé, aztán lesett balra-messze, a Doktor irányába. Majd belebámult egyenesen a napba. Elvakulva meredt megint a vízre. Villódzó fejeket és integető karokat látott, pontosan úgy, mint egy kiránduláson, még a legelső osztályával. Kirepült a labda a partra, ő szaladt utána. A vízben rúgkapálók mind arra biztatták, hogy csipkedje magát, rúgja már vissza. Magdira nézett, aki a kísérőtanár volt, és itt, a kiránduláson kezdett neki udvarolni. Rúgd már, Benőke!, nevetett Magdi. Élesen hallotta ezt a lassan húsz évvel azelőtti kacajt.

Mint aki pontosan tudja, mit kell tennie, a maga elé hajított kőbe teljes erővel belerúgott. A következő pillanatban villámló fájdalom hasított a jobb nagylábujjába. Érezte, ahogy a zokniját és a cipőjét elönti a vér.

Lerogyott a földre.

A Doktor és Luca futólépésben értek oda hozzá.

Szem, megőrültél?, kérdezte a férfi. A hangja neheztelő volt.

Luca lemeztelenítette Porr Benedek jobb lábát, és a látványtól maga is sziszegve próbálta papír zsebkendőkkel elállítani a vérzést.

Porr Benedek hanyatt feküdt. Nem érzett mást, csak zsibbadást.

Szóval, mi volt ez?, kérdezte újból a Doktor számon kérőn.

Erre ő a karját a szeme elé rakva kezdett beszélni, nem mentegetőzésképp, csak tényeket közölve.

Egyszer már volt ilyen. Azt mondtam magamban, most én mutatok valamit. Úgy éreztem, jobb vagyok, mint Maradona. Felrúgom a napba, aztán jóccakát.

Egy követ, nyugtázta a Doktor.

Porr Benedek erre nem tudott mit mondani. A Doktorról Lucára nézett, majd megint a férfira. Sasorra minden eddiginél hegyesebben meredt feléje.

Hagyd már, elég baja, hogy hülye, meg vérzik a lába, intette le Luca.

A Doktor visszament az autóhoz, onnan szólt vissza.

Jöjjön már ide, kedvesnővér!

Luca Porr Benedek kezébe nyomta a zsebkendőket.

Szorítsd rá. Azt látom, hogy nem zseni vagy, hanem kretén.

Odaszaladt a Doktorhoz, aki átkísérte a Volvo túloldalára. Néhány másodperccel később megint élénk szóváltás érkezett az irányukból, mint az este a Fekete Sasban.

Luca hangját hallotta.

Nagy faszt, te nem vagy normális! De, de, jól hallotta, Doktor uram. Sorry, ez van.

Luca ott hagyta a Doktort, és visszamasírozott Porr Benedekhez.

Fel tudsz tápászkodni, te lütyő? Azért, mert te vagy Toulouse-Lautrec, még nem kellett volna megnyomorodnod. Inkább rajzolnál, hadarta Luca, és talpra segítette.

A Doktor beült az autóba, és beindította a motort.

Luca becsapta a hátsó ülésen végignyúló Porr Benedek mögött az ajtót, és behuppant a helyére. A Doktor egy szó nélkül beletaposott a gázba. Lehetett hallani, ahogy a kipörgő kerekek alól az apró kövek kispriccelnek a Tisza irányába.

A Doktor negyedórányi néma kormánytekerés és némi torokköszörülés után végre megszólalt.

Oké, feleim. Már nyugodt vagyok.

Azért vett egy mély levegőt.

Szem, engedelmet, egy dolgot le kell szögezzek. Könnyed autókázásnak tűnhet velünk az élet, valójában dolgunk van. Nem tudom, érted-e, mire célzok.

Megint a tükörben kereste Porr Benedek tekintetét. Mindkettőjüknek fel kellett kissé emelkednie az ülésről, hogy lássák egymást.

Világos. Értem. Azaz tudom, mondta Porr Benedek gyors egymásutánban. Atkáry villant eléje, aki egy-egy kinyilatkoztatása után, hogy ezzel is megadja mondandója súlyát, egy hosszú másodpercre le szokta hunyni a szemét.

Nem restellte, hogy ebben a bizonyos értelemben válságosnak nevezhető helyzetben Atkáry máskor álságosnak tartott taktikájához folyamodott, ügyelve rá, hogy a Doktor lássa a tükörben, s lecsukta a szemhéját egy pillanatra.

Egészen lassan haladtak a keskeny, elvásott aszfaltúton. Porr Benedek félig fekvő testhelyzetéből semmi egyebet nem látott, mint az eget és a fákat, és az ablak alsó peremén végigfutó mohás-penészes fazsindelyes háztetőket.

Hadd mondom el, nekem egyszer mindkét lábam eltörött, szólalt meg a Doktor. Hétéves lehettem tán. Kirepültem a hintából, neki a védőkorlátnak. A sípcsontjaim odalettek. De az egészben nem ez volt a legszörnyűbb. Hanem az, amikor még jócskán gipszben apám a kölcsöntolószékben elvitt levegőzni. Rohamosan sötétedett. Vett egy stanicli sült gesztenyét, odaállított a főtér sarkára. Azt mondta, el kell szaladnia a postára intézkedni, szépen várjam meg, eszegessem a gesztenyét. Kivettem az első szemet, még forró volt, próbáltam kifejteni a behasított, szétnyíló héjból. Amint így dolgozgattam, meglöktem a staniclit, és az összes gesztenye kipotyogott a földre. Meg se tudtam moccanni, nemhogy felkelni és összeszedni. Ültem, egyik kezemben a nagy nehezen meghámozott gesztenyémmel, a másikban az üres papírzacskóval, és azt hallgattam, hogy a messze gurult szemek mint reccsennek egymás után a járókelők talpa alatt. Az egész nyomorúságos lábtörésben, bármire megesküszöm, ez volt a legrettenetesebb. Azóta ősszel úgy majszolgatom a sült gesztenyét, mint valami szent eledelt.

Ejnye-bejnye, elgurultál, kis gesztejnye?, mormolta az orra alatt Luca, mintegy magának.

Aztán mindenki csöndben volt. Porr Benedek próbálta felidézni, mikor evett utoljára sült gesztenyét, de nem tudta volna megmondani. Megmozgatta a nagylábujját, és épphogy csak egy kis szurkáló fájdalmat érzett.

Kapcsolódó anyag:

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 1. rész

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 2. rész

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 3. rész

A szerző kötete a Könyvfesztiválra jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában.