Hinni a Gonoszt

Prágai Tamás emlékére

Szeretném hinni a Gonoszt, mert akkor mindenre lenne magyarázat. Tudni, hogy övé a földi királyság, ami véget ér egyszer, és az örök semmibe hullik majd elporladva. Jó lenne elképzelni a Gonoszt, lebegő, sötét fellegként, aki beárnyékolja a vizeket és szárazföldeket, aztán elűzi egy minden orkán erejét egyesítő szél, és kifújja a világmindenségből. Patás, szőrös ördögként, villás, vörös szarvval, féloldalas vigyorral a pofáján, ami fájdalommá torzul majd, ha önnön poklának üstjében ég bűzös-kénes füsttel. Kertek alatt osonó, meggörnyedt, ragyavert vénemberként, akinek a szeme zöldesen villogva világít éjsötét ösvényeken, és látni, ahogy utolsó ereje is elhagyván összerogy egy feketévé égett tarló szélén, s nem marad más belőle, csak egy rongyos ruhakupac. Szeretném hinni a Gonoszt, mert akkor mindenre lenne magyarázat.

A kifosztott mentőautóra, amit azalatt tör fel valaki, míg a két szolgálatos orvos megpróbálja visszahozni egy haldokló testét a túlvilágról, szakadó verítékkel pumpálják a szívét, áramot vezetnek a mellkasába, hogy életre galvanizálják, de a küzdelem percről-percre esélytelenebb. És míg birkóznak a halállal, addig hűen szolgáló autójuk mellett utolsót szív a cigarettájába egy alak, felszínesen körülpillant, aztán nekiesik az ajtónak – a drót szokás szerint, minden eshetőségre ott van a zsebében –, egy gyakorlott mozdulattal kifeszíti, nyúl a navigátor után, a zsákmányszerzés izgalmától kéjes bizsergés fut át a testén, istenesen lerendezi ma a nőjét, van ez vagy kilencezer forintnyi préda is, a rögzítéssel nem vacakol, kitépi a helyéből, és már fut is vele, a boldogságtól forró párát lihegve a hőségbe.

A Szent István körúton vergődő galambra, akit röptében csapott el a sárgára váltó lámpán átsurranó sietős ajtó, rátaposva a gázra, de nem várta meg, míg az ijedt madár felröppen az útról az autók magassága fölé. A hűtőrács végzett vele, a lendület félrelökte az autó útjából, aztán az elsuhant mellette, s ott maradt az aszfalton a félig bénultan vergődő-kapálózó állat. Szürke galamb volt, mint millió társa, szürke, mint az aszfalt, talán észrevenni is nehéz, de most a rémült, vérző csapkodásban nem lehet másfelé nézni, csak bénultan figyelni a kilátástalan küzdelmet, aztán mozdulni gondolkodás nélkül, lendülni az úttest felé, míg a piros lámpánál várakozik az újabb autóáradat – ne! fogja meg a karom, aki velem van, jobb lesz neki, maradj; és csakugyan, a zöldnél elsőként kilövő autó elvégzi a dolgát, és nincs már miért ácsorognunk tovább, csak elballagunk lehajtott fejjel.

Szeretném hinni a Gonoszt, mert akkor mindenre lenne magyarázat. A gyanútlanul fesztiválozó kubait megverő izomagyú smasszerre, Szeged erős emberére, aki nem tűr kétes idegent maga körül, cselekszik, ha kell, lefejellek, köcsög, mondja, de a barátnőd sem jobb nálad, a javát ő kapja, kellett neki ilyen furcsa színű pofával összeállnia, és még védeni is akarja. Hát összetöröm a lány arcát is az erősebb jogán, hogy az anyja se ismerjen rá többet. Ezért is vagyok börtönőr, hogy laposra verhessek mindenkit, akinek nem tetszik a képe, aztán majd egy emberként kiállnak mellettem a cimborák, nyílt levelet fogalmaznak az ügyészségnek, hogy én jó ember vagyok, a közjót szolgálom, a légynek sem tudnék ártani, és a szívem vezérel minden tettemben.

A fiatal kolléga halálára, aki még csak az emberélet útjának feléig jutott, vagy addig sem, nem maradt utána más, csak egy rémült, csonka család, egy befejezetlen életmű, egy megjelenés előtt álló kötet, szerkesztésre váró kéziratok, amelyek az ő munkájától nyerték volna el végső, büszkén vállalható formájukat. Bennszakadt versek, le nem jegyzett sorok, megválaszolatlan levelek, elhalasztott nyaralás, tervezett születés- és névnapok, el nem ölelt ölelések, vidám üdvözlések, felolvasások és búcsúzások. Szeretném hinni a Gonoszt, mert akkor mindenre lenne magyarázat; tudván tudni, hogy köztünk jár, és ő az oka mindennek. De nem látok mást, csak tejszínhabosan kéklő ég alatt szálldosó könnyű szöszöket, napsugárban fürdő budai dombokat, kirakatüvegét szorgosan fényesítő boltost, virágágyást locsoló asszonyt vízcseppektől csillogó bádogkannával, üvegtálkán tornyosuló, hüvelyknyire érett, duzzadó szedreket, és a barackillatú nyárban fagyit nyaló, visongó gyerekhadat.