Kiröhögjük-e a hazánkat?
Az Újvidéki Színház a szegedi THEALTER Fesztiválon a Bánk bán című előadásával azt üzente, hogy Katona József darabja a színpadra alkalmatlan, a magyar nemzettudat problémáinak felvetésére azonban kifejezetten alkalmas.
Úgy látszik, manapság a népszerű rendező a DJ és a terapeuta keveréke. Katona József Bánk bán című darabját ugyanis Urbán András rendezésében cafatokra tépte az Újvidéki Színház társulata, hogy valami teljesen új, kollektív tudathasadásunk felvillantására alkalmas előadás szülessen belőle. A remixet (erről l. bővebben Szabó Zsuzsa cikkét) készítő állandóan ugyanazt a kérdést ismételgette a több mint másfél óráig tartó, izzasztó színpadi politizálásban: mit jelent neked a hazád, meddig terjed a hazaszeretet? A csoportterápián résztvevők az utolsó jelentben válaszolhattak is a rendezőnek: kivonulásukkal.
A legtöbb érettségiző által rettegett Bánk bánt rövidítve, egyszerűsítve, gyorsítva és számos megszakítással láthatta a közönség. A Katona József szövegére támaszkodó jelenetek között a színészek vitájának lehettünk tanúi, akik szó szerint egymás torkának estek a hazához fűződő viszonyuk miatt. Közben a közönség is kellőképpen megmosolyoghatta azt, aki Földön kívüli eredetűnek véli a magyarságot, de rendesen megkapták a magukét a kozmopoliták és a revizionisták is. Hasonlóan kegyetlen játékot űzött a rendező az Árpád-sávval, amelyet már a nyitányban nevetségessé tett. Az óriási pajzson szereplő szimbólum szolgáltatta a csodaszarvas legendáját kifigurázó játék hátterét, ahol Hunor és Magor szerencsétlenkedtek az erősen női jegyekkel rendelkező totemállat befogásával. A kényelmetlenségek a későbbiekben csak fokozódtak, az ember nemzeti identitását tehát sokszorosan próbára tette a darab. Nézőként azonban nem ártott tudatosítani: újvidéki társulat színészeiről van szó, akiknek még összetettebb probléma önazonosságuk meghatározása, mint a THEALTER szegedi közönségéé.
A csodaszarvas megjelenése a Bánk bánban (A kép forrása: http://www.uvszinhaz.com)
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a maszkos szereplők a nézőteret is bevonták a játékba, gyakran a közönség soraiból válaszoltak, vagy éppen érkezéskor a helyet foglalókat vizslatták tekintettükkel, akár az elszánt besúgók. Majd többségük egy olyan pulpituson mondta el megszólalását, amelyet politikusok évértékelőjén is gyakran láthatunk. Így minden szereplő politizált, ahogy saját korában, a 13. században is tette, csak mindezt modern díszletek közepette, öltönyben és kosztümben. Ez a gyakorlott közönséget nem érhette váratlanul, hiszen Urbán Andrásra jellemző a direkt, provokatív közéleti problémák felvetése, és tulajdonképpen csak azt művelte, amit Katona József a romantika időszakában vagy Petur bán a középkorban. Azzal a különbséggel, hogy az Újvidéki Társulat előadása tulajdonképpen nevetségessé, komolyan vehetetlenné és közösségileg megélhetetlenné tette a nemzeti hagyományokat. Az Urbán András-fél Bánk bán a magyar mitológia értelmezhetetlensége mellett a Bánk bán feldolgozhatatlanságát is bizonyította. A pátoszt az irónia és a groteszk váltotta fel, és Katona József darabja csak egy unalmas apropó volt arra, hogy beszéljünk a hazáról. 1848. március 15-én még meg lehetett tenni ezt komolyan, ma már – e rendezés szerint – csak kínos mosolygással próbálhatjuk meg.
„Talpnyalók országa lettünk!” – zengett az összeesküvők kiáltása, és az ehhez hasonló szöveghelyek kiemelése, felerősítése szinte szomjazta az áthallásokat. Hogyan működik 2015-ben Katona József egy-egy utalása DJ Urbán feldolgozásában? Tulajdonképpen az előadás nem is az idegenekről szól, hanem a hatalom természetéről? – sorjázhattak bennünk a kérdések. Ezt sugallta Biberach különösen hangsúlyos szerepe, aki politikai gondolkodását alárendelte a haszonelvűségnek (ne feledjük a hozzá kapcsolódó szállóigét: „Ott a haza, hol a haszon”). Így rámutatott arra, hogy a politikai csatározások felszíne alatt olyan színjátékok zajlanak, amelyeknek semmi közük a hazaszeretethez. Éppen ezért vált szándékoltan kínos erőlködéssé a szerepükből kilépő színészek vitája erről, amelynek egyik konklúziója talán az lehet, hogy annyi haza létezik, ahány ember. Meggyőzően illusztrálta ezt a Gertrudist alakító színésznő jelenete, aki a királyné halála után magára öltötte újvidéki akcentusát, ruháját, majd felidézte egyik fontos emlékét hazájáról: nagymamáját követve szegte meg a helyi pék kenyerét, és a konyhaasztalon heverő régi tárgyak közé helyezte azt.
Bíberách és Ottó (késsel) (Forrás: http://www.uvszinhaz.com)
Ha a hazára csak egyénileg emlékezhetünk, és kollektíven sosem, akkor mit kezdjünk a nagy nemzeti történetekkel, a hagyománnyal? – így foglalható össze a másik fontos kérdés. Ne félj kiröhögni a mítoszokból összerakott hazádat – sugallta az Újvidéki Színház előadása a választ. A Bánk bán patetikusságától és fárasztó jeleneteitől sokkot kapó színészek ezt a felismerést kényszeres nótázással igyekeztek feldolgozni, így a népdalok mellett blazírt arccal énekelték a Székely himnuszt, majd Kölcsey versének Erkel Ferenc-féle feldolgozását is. Ezzel jelezhették, miként pótolják a nemzeti összetartozás megnyilatkozásai a hazához fűződő jelenbeli viszony tisztázását, miként befolyásolhatja a nemzeti romantika aktuális kérdések eldöntését, miként diadalmaskodik a szív az ész felett. Végig az lehetett az érzésünk, hogy a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás „lehúz, altat, befed”. Valóban ki kell-e röhögnünk a hazánkat, hogy szembenézzünk vele? Valóban cafatokra kell-e szedni a Bánk bánt, hogy megállja helyét a színpadon? – fogalmazódhatott meg a kérdés, amelyre a szív és az ész különböző választ adhat. Az ehhez hasonló, zavarba ejtő problémák miatt válhatott nézőtérnyi csoportterápiává az előadás, amelynek zárlata a közönség aktivitására támaszkodott.
A látszólagos befejezést jelentő magyar himnusz után az egyik színész kiállt a színpad közepére, és arra kért mindenkit, még ne tapsoljon. A nézők azt a feladatot kapták, hogy vonuljanak ki a nézőtérről, ha a következőkben felsorolt események valamelyike miatt elhagynák hazájukat: 650 forint lesz egy euró, a közszférában jelentősen csökkenek a bérek, Kelet-Magyarországon lázadások törnek ki, általános lesz az éhezés és a szegénység, az országban dúló polgárháború miatt be kell vetni a rendőrséget – hangzott el sorjában. A színházterem lassan kiürült, egyetlen ember sem maradt a képzeletbeli országban. A taps már a színház előterében hangzott fel, ahol jelentős számú ember kitörő örömmel szórakozott azon, hogy az identitásunk részét képező közös múlttal nem tudunk mit kezdeni. Vagy dilettáns módon a saját képünkre formáljuk, új nemzeti romantikává alakítva (l. Petőfi Sándor újratemetését éppen az előadás napján), vagy pedig egyszerűen leköpjük, és röhögünk rajta. A maga módján mindkettő nevetséges – és egyik sem vidám.
