Esik

Három napja hallgatom szakadatlan az aszfaltra koppanó apró cseppek monoton zaját. Mintha sosem akarna elállni. Végtelen esőidő. Vészjósló, apokaliptikus szürkeség ül a tájon. A város tekintete a semmibe réved. A nedvesség rátapad a tömbházak falára. Penészedik a lakótelep. A gödröket kitölti a víz, ha nem vigyáz az ember, szembeköpi egy pocsolya. Sok az autó, túl sok, ilyenkor ellepik az utcákat, a főutat is, ahol a trolik járnak, dugót okoznak, nem hagyják a buszozókat, trolizókat és gyalogosokat lélegezni. Amikor esik, még többen ülnek guruló fémdobozaikban. Dolgozni, vásárolni  mennek. A járdára parkolnak. Ha pár kilóval kövérebb lennél, el sem férnél mellettük. Így is majdnem beszorulsz a járgány és a betonfal közé, az oldaltükör összekoszolja a ruhád. Csúnyát mondanál, de gyorsan visszaszívod. Esőben még káromkodni sem mer az ember.

Aztán valahogy lenyugszol, továbbkúszol a járdán, mint valami csiga, már nem is bosszankodsz, megpróbálod élvezni, ha más nincs, hát akkor az esőt. Kicsit elmélázol. Szeretnéd magadhoz édesgetni az arcodra tapadó idegen hűvösséget, s valami bájt, kellemeset próbálsz felfedezni ebben a hideg, őszies pompában, valami fenségeset, arisztokratikusat, mire jön egy őrült, és rád dudál. Hát a levegőben mégsem lehet járni! Nem látja, hogy nincs az embernek helye. Keresetlen szavakat használ arra, hogy nő vagy. Lehet, ha férfi lennél, tudnál levegőben járni, vagy könnyebben át tudnád magad préselni a fal és a járdán parkoló autók kígyózó sora között, s akkor nem szorulnál le az úttestre. Ha férfi lennél, kiszednéd a parasztot az autójából, és jól összeszidnád, megmondanád neki a magadét. Így behúzott hassal kullogsz tova, túlüvölteni úgysem tudod, örülsz, hogy nem lapított ki.

A nézelődéshez sincsen joga az embernek az esőben. Nyáron utálod az esőt. Lassan tejszínű lesz már a bőröd, téliesen fehér. Kívánod a napot, kifeküdnél a dombra. Verseket vinnél magaddal, semmi mást, csak verset és jó sok vizet. Addig ülnél ott, amíg vörösmalac színűre nem égnél, csak jönne már az a nyár. Az esőt nem lehet megszokni, mert minduntalan beleszólnak a dudáló autósok. A városnak égett olajszaga van, büdös lesz a hajad tőle.

Mintha tél lenne, a kora hajnali fényt megreggelizték a gomolyfelhők. Elhúzod a nagymamád varrta sötétítőt, amelyre olyan büszke vagy, mintha te készítetted volna.

Fél nyolc van, Szent Iván napja, ilyenkor legrövidebb az éjszaka, és leghosszabb a nappal.  Elméletileg, persze. Egyébként sötét van, villanyt kell gyújtani, hogy megtaláld a konyhaszekrényben a kávéfőzőt. Lefőzöd a kávét, csuporba töltöd, lebiggyesztett szájjal kinyitod az ablakot. Pik-pak-pik-pak-pakk – csepeg az eső. Már megint. Rágyújtasz, kihajolsz az ablakon.  Bejön a füst a szobába. Esőben még a cigarettafüst is fázik. Savanyú dohányszagú lesz a lakás. A folyosóra pizsamásan nem mersz kimenni, mert megszól a szomszéd néni. Pizsamásan túl merész ötlet kávét inni a tömbház folyosóján, a szomszéd néni mindent figyel. Mindent tud, mindent lát, minden lakás ajtaján át tud nézni, röntgenszeme van, nincs előtte titok. Ilyenek csak a székely falvakban vannak. Már akkor kiszúr, amikor ideköltözöl. Odajön hozzád azzal az ürüggyel, hogy ő is magyar.  Hát aztán – gondolod. Román is lehetne, neked aztán teljesen mindegy. Egy ideje figyel téged, gyanús vagy neki. Elmondja a szomszédoknak, hogy fura szerzet lehetsz, egy kutyával laksz együtt, selyemkutyával, nem is igazi kutya, amolyan macskaféle – hallod gúnyos nevetését.  Amikor elpusztul, egyből megtudja, s azon nyomban elhíreszteli, hogy a kis öleb nincs, nem ugat többé, nem nyivogtatja a labdát, nem ugrabugrál, és a gazdája emiatt állandóan búvalbélelt.

Szóval gyanús arc vagy, betolakodó. Néha, késő este, taxival jössz haza. Ezt is megemlíti neked. Kíváncsi, honnan érkezel ilyenkor. Mondod, irodalmi estről, utána szoktál sörözni egy keveset a barátokkal, s megesik, hogy lekésed az utolsó trolit. Na, ekkor leszel csak igazán gyanús. Rád szabadítja a másik szomszédot, aki felfedezetlen tehetség, és vagy tízkötetnyi kiadatlan verse van, kézzel írott  papírhalmazon. Valahogy kimagyarázod magad, hogy te aztán biztos nem tudod elolvasni, mert székely vagy, nem beszélsz románul, amúgy sem szereted a verseket. De a néni kifüleli, hogy románul csevegsz telefonon, román barátnők járnak fel hozzád. Beköp a szomszédnak. Nincs mese, el kell venned a paksamétát, és le kell ülnöd beszélgetni a negyediken lakó elveszett tehetséggel.

Most nem mersz kimenni a folyosóra kávét inni, még akkor sem, ha gyorsan magadra kapnál valamit a pizsamád fölé. Attól tartasz, vagy az öregasszony, vagy a költő támad le, beszélgetned kell velük, ahhoz meg végképp semmi kedved. 

Inkább eltűröd, hogy a reggeli, benzinszagú esővel keveredő füst megülje a szobát. Az ablakból figyeled az esőt. Gyanús alak az is, júniusi betolakodó, akárcsak te ebben a lakótömbben, egyikőtök sem illik a nyári képbe.

Ahogy nézed a szürke, néhol vajszínű, csipkés felhőket, egy pillanatra szétnyílik az ég teste. Az apró résen sárgán szűrt fény bújik ki, arcodhoz simul. Elmosolyodsz. Várod, hogy történjen valami. Rágyújtasz, majd lassan bezárod az ablakot. Lehunyod a szemed. Azt képzeled, nyár van, igazi nyár, fátyolfelhős a kedved, bevarrja sebeidet a reggeli fény. Párává válik a magány. Eltűnik, örökre.