Méhes Károly: Gyászjelentés
Méhes Károly
Gyászjelentés
Mérő a kórház padján ült, és nézte maga előtt a gyepet. Fűre lépni tilos, épp ezen a táblán merengett, majd, mint aki ezer éve erre készül, kibökte a pompás viccet: fürelizni tilos! Hát tudod – magyarázta máris gondolatban Elzának, mert Elza nem volt erős a szóviccekben –, amikor nem szabad eljátszani a Für Elise-t. És már azt is hallotta: de hát mér’ ne szabadna?
Mert nem.
Tilos.
Elza jött szembe a kavicsos úton. A nő ezúttal valamiért nem akarta, hogy bemenjen vele Jóskához. Mérő sosem tudta megérteni, hogy nevezheti valaki Jóskának a saját apját. De ez már csak így volt. Ő rendesen Papának szólította az apósát. Sosem tiltakozott ellene.
Na? – vette le a szemét a Fűre lépni tilos-ról.
Meg fog halni, közölte Elza, és lezöttyent mellé a padra.
Mérőnek úgy tűnt, mintha a nő szeme is azonnal a táblára tévedt volna. És tényleg így volt. Egyszerre hisztériázni kezdett. Mi az, hogy tilos, hogy rohadnának meg! Mért lenne tilos? Ha egy ötvenöt éves ember csak úgy meghalhat, akkor a szaros fűre mért nem lehet rálépni?
Elza felugrott, odarohant, ahol a gyep kezdődik, és páros lábbal ráugrott, majd, mint ahogy a cigarettacsikket szokás eloltani, szinte egyenként kezdte eltaposni a fűszálakat. Nesze, nesze, te is, dögölj meg, meg te is!
Aztán mintegy varázsütésre megmerevedett, és Mérőre meresztette a szemét.
Csinálj valamit, Apóka, mondta Elza könyörgő hangon. Őt bezzeg Apókának hívta, de már mióta, a legritkábban Gézának.
Aztán sikított egy nagyot. Nem halhat meg!
Hát persze, a Prókay Lóri bácsi! A festő!
Mérő tudta a megoldást. Legalább húsz éve történt, hogy az újságban fekete keretben megjelent, miszerint váratlanul elhunyt Prókay Lóránt, a neves festőművész. Fotót is mellékeltek hozzá, meg az életpályáját, magasztalták. Ott lakott egy emelettel a szülei felett, a műteremlakásban. Apró, fürge emberke, aki korán megőszült, de jó egészségnek örvendett. Dolgozott az istenadta, reggel, délben, este festett. És panaszkodott, amiért nem ismerik el az igazi tehetségeket. Akik jól tudnak helyezkedni, törleszkedni, azok viszik valamire. A magafajta meg… Mindig hozzátette: nincs benne harag, sem féltékenység. Ezek csak ténymegállapítások, kedves asszonyom. A szikár tények.
Az öreg Prókay legalább olvashatta, hogy milyen szépen búcsúztatnák. Ugyanis nem halt meg. Mérő Géza anyja hüledezve mutatta neki a nekrológot. Hát tudod, fiam…, és csóválta a fejét felháborodásában. Képzeld el, ha apáddal csinálják ezt.
Prókay Lóránt aztán évekig heherészve mesélte a történetet. Meghalatásának történetét, ahogy emlegette. Egész tisztességesen írtak rólam, meg kell adni. De azt a szívességet nem teszem meg nekik, hogy tényleg elpatkolok. Akinek halálhírét költik, ugyebár…
Most is élt még. Legalább nyolcvanöt lehetett már. Mérő Gézának időközben valóban meghalt az apja. Messze nem születettek olyan elismerő szavak az elhunytakor, mint amit az anyja esetleg remélt. Mindegy.
Most készen volt fejében a terv. Miképp mentheti meg Elza apját.
Szonntág a szerkesztőségben kissé húzta a száját. Ezért engem megbasznak, édesapám.
Egy kis málőr, mondd már! – csapott egyet a vállára Mérő Géza. Látott már ilyet a világ. Huncut sajtóhiba, hogy úgy mondjam.
Valaha együtt fosztogatták a templomi perselyeket, mágnessel. Szonntág nem mondhatott nemet, ő is tudta. Csak kérette magát.
És ki ez a tag?
Neked semmi dolgod vele, megírom, és hozom a fotót. Csak jelenjen meg, lehetőleg még holnap.
Az biztos, hogy nem megy.
Jó, akkor holnapután.
Jóska feltette a szemüvegét.
Na, mutasd.
Lassan, kíméletlenül lassan olvasta a gyászjelentést. Mérő látta, hogy a cikk aljáról a szeme rögvest visszaugrik az elejére. És kezdi újra. Legalább háromszor végigböngészte. Aztán, még mindig maga előtt tartva a lapot, megszólalt.
Nem találtak egy frissebb képet. Ezen harmincöt vagyok. Sose szerettem festeni magamat. A barmok, tette még hozzá.
Elza otthon először üvöltött. Már reggel hat után kezdték hívogatni, hogy mi ez, a Jóska meghalt? Ilyen hirtelen?
Mérő csak akkor adta elő az egész történetet. Lerohant a kioszkba, és hozott egyszerre öt példányt.
Meglátod, ez fogja megmenteni!
A főorvos úr dél tájban lépett a beteg szobájába.
Hogy van? – kérdezte.
Jóska az előtte heverő újságot kezdte paskolgatni.
Eddig huszonketten hívtak. Mind ugyanazt mondták.
Gratulálok.
Egészen mást, mint amit maga mondott.
Gondolom. És most?
Ennék egy kis székelykáposztát. A lányom nagyon tudja, a vejemnek is a kedvence.
Rendben, egyen csak. Odalépett Jóskához, és megfogta a csuklóját, ösztönös mozdulattal, megmérte a pulzusát. Mondhatni, tökéletes.
Ebben a pillanatban megszólalt a férfi mobilja, a Torreádor-dal volt beállítva csengőhangnak.
Várjon! – súgta oda a főorvosnak, ezt figyelje. – Halló. Én hát, a legszemélyesebben. Még szép, hogy élek. Tudod, ki teszi meg ezt a szívességet. A nyomda ördöge, vagy minek mondjam… Úgy, úgy, ahogy mondod, édes öregem. És ez így is lesz, nekem elhiheted. Fogunk mi még együtt ücsörögni a Korzóban. Biza. Ég áldjon, Ferikém…
Lehet, hogy rám itt már nincs is szükség, vont vállat a főorvos úr.
De nincs harag?
Ugyan már…
Ha túlélem, akkor se?
A főorvos felnevetett. Azt azért még meglátjuk. Lehet, hogy berágok egy kicsit.
Mérő Géza a Für Elise-t dúdolta, miközben hazafelé igyekezett. Vett egy jobb fajta bort, meghívta ezt a szerencsétlen Szonntagot ebédre. Tényleg adtak neki egy fegyelmit az „elbaltázott gyászjelentés” miatt.
Székelykáposztát főz az asszony, mondta. Kaja után úgyis bemegy a kórházba, visz belőle egy adagot a Jóskának.
Annak, aki meghalt? Illetve, nem halt meg, csak izé…
Annak. Látod, már székelykáposztát is ehet. Mi meg elszopogatunk egy üveg vöröset.
Jó, szopogassunk, egyezett bele Szonntág megadóan. Aztán megnézte az óráját. Még tíz sem volt. Vasárnap sosem kelt fel délnél előbb.
