Az ihlet mint felfokozott idegállapot – Varga Melinda tárcája
Ihlet, idegállapot, összművészet – ez volt az idei JAK-tábor legsikerültebb programcíme, amelyért nem tudom, hogy a szervezőknek vagy a kerekasztal résztvevőinek, Karafiáth Orsolya moderátornak és az irodalom mellett más művészeti ágakkal foglalkozó Szőcs Petrának, Sirokai Mátyásnak és Czapáry Veronikának jár-e külön dicséret.
Nem mindegy ugyanis, hogy az előadásnak, beszélgetésnek, vitaműsornak, versnek, performansznak milyen címet adunk. A semmitmondó, lapos cím közönséggyilkos. Ugyanakkor az is tény, hogy címet adni gyakran nehezebb, mint megalkotni a művet, felkészülni a beszélgetésre. Ezúttal telitalálattal volt dolgunk, a cím tükrözte a kerekasztal-beszélgetés témáját, a művésznők és művész úr alkotói koncepcióját, jó kérdésekre jó válaszok érkeztek, humoros volt, pörgős, nem túl hosszú, de nem is kurtára szabott. Olyan, ami továbbgondolásra késztet, elindít az emberben valamit.
Az ihlet nem más, mint felfokozott idegállapot, valami, ami nem tudatosan működik, nem lehet előhívni, kényszeríteni, ráparancsolni, akkor keríti hatalmába a művészt, amikor kedve tartja. A szerelemhez hasonló bódult tudatállapot. Nem válogat a módszereiben, a helyszínben és időpontban, akkor jön, amikor úri kedve úgy kívánja, és addig bitorolja az elménket, ameddig akarja. Olykor a leglehetetlenebb pillanatokban érkezik, például vonaton, metrón, strandon, kávézóban, fontos beszélgetés kellős közepén, legkeményebb munkavégzés idején tör ránk. Elég egy kusza szó, egy fura fénytörés a poharunkon, egy illat, amely emlékeztet valamire, máris elindul az elmében a versveszedelem, ritmussá dagad, ütemekbe rendezi magát, sőt, még a címet is kegyesen felajánlja. Ilyenkor mímelt fapofával bámulunk a beszélgetőtársunk arcába, okosakat bólogatunk a napi politikai kérdések kapcsán: aham, a migránsok, a kormány meg a drótkerítés. Közben meg az illaton jár az eszünk, azon az illaton, amely egy pillanat töredéke alatt megszüntette a valóságérzékünket, valahová elrepített, kilőtt az űrbe, és hát az űrből nézvén a migránskérdés is csak apróság, a világmindenség egészéhez képest semmiség. Az illathoz viszonyítva – amelyről egy ölelésre asszociálunk, a másik felfokozott tudatállapotra, a szerelemre, az érzékiség csodájára – naná, hogy pitiáner ügy a Keleti pályaudvaron ücsörgő szerencsétlenek sorsa. Persze ez így nagyon kegyetlennek tűnhet, de ha az ihlet úgy kívánja, akkor nincs mit tenni. Így aztán a migránstéma kellős közepén mosdóba megyünk, ahol belepötyögjük a telefonunkba azt a hat sort az illatról, amely oly hirtelen előtört egyszercsak a semmiből, minden előzmény nélkül. Sietni kell, az ihlet türelmetlen vendég, gyorsan megharagszik, s mint az iménti illat, tovaillan.
Az ihletre nem lehet emlékezni, megismételhetetlen, egyszeri, alkalmi, mindig más formát öltve jön, két ugyanolyan ihlet nincs. Olykor álmunkból is képes felkelteni. A legszebb, amikor képekben álmodjuk meg a verset. Ha több ilyen álmunk is volt, az éjjelilámpa szigorúan az ágyunk mellett kap helyet, nem valahol messze, az íróasztalon vagy a könyvespolc sarkán, papír is van mellettünk, mert az ihlet régimódi, a papírra, csúnya macskakaparással leírt sorokért hálásabb. A telefonbapötyögős módszer félmegoldás. A félmegoldás pedig féllábú vers, azzal még sok a gyötrelem, hiszen másik lábat kell neki varrni.
Az ihlet nem szereti az alkoholt és a boldog szerelmi pillanatokat, ellenségének tekinti őket, hiszen mindkettő tudatmódosulást, bódultságot eredményez. Ám szereti a másnaposságot, az ébrenlét és az álom közötti vékony sávot, a kora reggeleket, a késő estéket, a teliholdat, a tengert, a szédítő magasságot és mélységet. A józanság és a bódultság köztes sávjában érzi a legjobban magát, várakozások idején, amikor sokkal nehezebben telik az idő, nyaralni jár belénk, néhány hétig szállóvendég lesz, lelki nyomorultságunk árnyékában hűsöl. Ilyenkor ciklusnyi termés születik, az éjszaka a nappallal összefolyik, álmatlanság, túlérzékenység tünetei lépnek föl. Ilyenkor a költő elviselhetetlen, arrogáns, infantilis – követelőző gyerekké vedlik át. Ezért is tűrik el őket olyan nehezen. Akit nem szokott meglátogatni az ihlet, a költőt minimum bolondnak, félnótás szerencsétlennek tartja. Ez nem áll távol az igazságtól, az ihlet őrület közeli idegállapot, ezer fokon izzás.
Ugyanakkor isteni ajándék, ahogy Bogdán László mondta egyszer egy interjúban nekem, kegyelmi állapot. Az ihlet segítségével a Fennvaló megtanít tisztán látni, a dolgok összefüggéseire vezet rá, a mindenséget és nem csak apró részleteit mutatja meg nekünk, úgy is értelmezhetjük, különleges társalgásra hív. A kimondott és leírt szónak hatalma van, irányíthatja az életünket, jó és rossz víziókat hívhat elő, ezért csínján kell bánni vele. Az ihlet sátáni erőként is működhet, ezért sosem szabad öncélúan bánni vele, hagyni kell, hogy vezesse a kezünket, nem beleszólni, nem irányítani, nem lefokozni.
Persze az ihlet nem minden, termését gondozni kell, hogy jól fésült legyen, öltöztetni, fürdetni, etetni, mint egy babát, így nő egy-egy égből kapott ritmus hexameterré, két-három frappáns költői kép oldalakat felölelő hosszúverssé.
A vers imádság, kapu a mindenség felé, az emberekért, és nem a költőért van, a költő csak eszköz, különleges adathordozó, az a feladata, hogy jól közvetítsen.
Molnos Zoltán festménye
