Teátrumi kilátó című új sorozatunkban rendhagyó színészportrékat, nem mindennapi  színházi és filmes életpályákat mutatunk be olvasóinknak. Elsőként Zorkóczy Zenóbia egyéni előadóművész kalandos művészi tevékenységébe nyerhetnek betekintést.

 

Zorkóczy Zenóbia kétlejes jelmezekben lép föl Erdély, a szórványmagyarság településein, mélyszegénységben élő kelet-magyarországi falvakban, de darabjaival Nyugat-Európában és Kanadában is nagy népszerűségre tett szert.  Szívesen építkezik kortárs irodalomra és klasszikus költők műveire, Ady volt az első „szerelme”, halotti maszkját a szobája falán őrzi. 

 

 

Az egyszemélyes utazószínház

A színjátszáshoz már gyerekkorodban közel kerültél. Felső tagozatos elemistaként a Gazda József vezette színjátszó csoportban Tamási Áron Énekes madarából Magdó szerepét alakítottad.  Mennyiben volt meghatározó lépcső a gyerekszínjátszókör az egyéni előadóművészi pályádban?

A csírák tulajdonképpen még korábbra nyúlnak vissza. Már egy-négyosztályos koromban érdekelt a „bohóckodás”. Az osztálytársaimat azzal szórakoztattam, hogy szünetekben a pingpongasztalon táncoltam, és több szólamban énekeltem. A kedvencem a Felicita című szám volt, amelyet nő- és férfihangon is előadtam, mindenki rám figyelt, engem csodált. Megvallom, már akkor nagyon szerettem a figyelem középpontjában lenni. (Nevet.)
De a „dicsőség” sajnos nem volt töretlen, egyszer ugyanis meghallottam, hogy valaki azt mondta, milyen bolond ez a Zénó… Bizonyára nem volt ebben semmi negatív célzás, ítélkezés, de én ettől annyira begörcsöltem, hogy aztán évekig viszolyogtam a nyilvános szerepléstől.
A vágy azonban ott munkálhatott valahol mélyen bennem, mert a gimnázium első évében, amikor meghallottam, hogy diákszínjátszó csoport indul, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Felszabadítóan hatott rám, hogy láttam, vannak még hasonszőrű „bolondok”, nemcsak egyedül kell bohóckodnom, vannak társaim a hülyeségben. Nagy élvezettel fogtam hozzá a szerepformáláshoz, és hát az sem mellékes, hogy sikeres volt ez az előadásunk.
Nánay István  azt írta róla, hogy az eddig látott Énekes madár-előadások közül a mienk volt a legjobb. Sok helyen megfordultunk vele Erdélyben és a Kárpát-medencében, mintegy kétszáz előadást élt meg a produkció, 14–18 éves koromig szerepeltem benne. Turnészerűen jártuk a produkcióval Erdélyt, a szórványtelepüléseket is felkerestük. Valahova ide nyúlik vissza, itt kereshető annak a gyökere, hogy ma én is turnékban gondolkodom, úgy gondolom, ez a leghatékonyabb módja az előadásszervezésnek.

 

A pályád alakulásában jelentős szerepet játszott a költészet. Ady nagy hatással volt rád, több egyéni műsorban építkezel a verseire. Ha jól tudom, a halotti maszkját a szobád falán őrzöd. Hogy került hozzád ez a relikvia? Nem félsz attól, hogy egyszer csak az éjszaka leple alatt életre kel?

A Marosvásárhelyi  Református Gimnáziumban kaptam ajándékba előadás után. Mindenki félt tőle, én  nem.  Sőt úgy érzem, amióta megvan, még közelebb kerültem hozzá... „Milyen szép halott leszek... Megszépül szatír arcom / Mosoly lesz az ajkamon…” – írja  Ady.

 

Azt nyilatkozod egy korábbi interjúnkban: „Rájöttem arra már nagyon fiatalon, hogy a költők tudják a titkokat, tehát tőlük akartam tanulni. Igazat csak ők mondanak, ezért őket fogom követni. Az első nagy szerelmem Ady volt. Utána sorban jöttek a többi poéták is. Mindeniket tudtam szeretni egy-egy jó versért, az igazmondásért, csodás gyermeki tisztaságukért, a szépségbe vetett hitükért.” Kérlek, beszélj bővebben az első lírai szerelemről, Adyról!

Ezek a rétegek idővel alakulnak ki. Először csak a csodálat van, aztán idővel a bensőségesebb találkozások elmélyítik a kapcsolatot, pontosan úgy, mint az igazi, valóságos szerelemben.
Tinilányként rajongtam Adyért, de többek között Kocsis Zoltánba is szerelmes voltam. (Nevet.) A sötét kommunista idők után, amikor a tévében csak Ceaușescu arcképét mutatták napestig, egyszer csak megláttam valahol Kocsis Zoltánt hegedülni. A lázas tekintetbe, a szenvedélyes játékba azon nyomban beleszerettem.
Akkoriban kezdtem felfedezni a nőiségemet, kerestem önmagam, és véletlenül elém került Ady egyik verse, amelyben a költő hasonló dolgokat fogalmazott meg, mint amivel én is küzdöttem, úgy éreztem, akár én is írhattam volna a sorokat, annyira az én érzelmi világomat adta vissza, egyfajta tükörként működött. Elkezdtem lapozni, hogy találok-e még hasonló verseket, így kezdődött el az irodalom, a költészet iránti rajongásom. Elsősorban Ady szerelmi lírájával és a metafizikus hangolású verseivel rokonultam.
Azt tapasztalom a Szeretném, ha szeretnének című, Ady-költeményekre építkező műsorom kapcsán, a fiatalokat megérinti ez a költői nyelv, szeretik ezt az attitűdöt. Nem tudom elképzelni, hogy a mai gyereket magyarórán Adyval ne tudnák megfogni, ha ez így van, akkor ott valami egyébbel, és nem föltétlen a kamasz diákokkal van a baj.
Visszatérve a témához... Folyattam a verskeresést, és később hasonló rajongást éreztem Szilágyi  Domokos, Szabó Lőrinc  vagy József  Attila költészete iránt is. Szavalóversenyeken vettem részt, és idővel rádöbbentem arra, hogy egy jó verset hazug módon nem lehet megírni, nem születik hiteles költemény, ha a költő nem nyitott szellemiségű, nem ad bele mindent, és kicsit önmagát nem gyúrja bele a versbe.

 

Említed a szavalóversenyeket, ki tudnál emelni olyan sikerélményt ezzel kapcsolatban, ami a végső lökést megadta a pódium felé? Hol volt az a pont, amikor Zorkóczy Zenóbia úgy döntött, a színpadon képzeli el az életét?

Középiskolás koromban sok helyen megfordultam, megyei szavalóversenyeken nyertem. De utólag visszagondolva mégiscsak a diákszínjátszás volt az, ami befolyásolta a döntésem.  Fölléptünk Budapesten, de még Kárpátalján is megfordultunk, ami a rendszerváltás előtt nagy dolognak számított. Az egyik kárpátaljai előadásomra egy kortárs költő  csupán a nevem fura hangzása miatt jött el, nem tudta elképzelni, milyen lehet egy ilyen nevű lény. (Nevet.)

 

Apropó, név, nem akármilyen színész-felmenővel büszkélkedhetsz, mégsem szoktál ezzel kérkedni nyilvánosság előtt…

Igen, ez így van, sosem hivalkodom ezzel. Az a lényeg számomra, hogy én mit érek. A családomban nagy váltások voltak, ne felejtsük el, a kommunizmus nekünk, erdélyieknek sem hozott sok jót.  Mindent a nulláról kellett kezdenem, színészfelmenő ide vagy oda... Csak mint egy jó történetet lehet elmesélni, semmiféle hagyomány nem folytatódott. Nagyanyám Laborfalvi-Benke Lenke abból a családból származik, mint Laborfalvi-Benke Róza. Jómódú földesasszony volt, gyárai voltak Kommandón, Budapesten, az édesapja bankár volt, de sajnos a kommunizmusban mindenüket elvették, apám szakács lett, mert nem tanulhatott tovább, szerencsére nagyanyám a világ konyháját ismerte, ezzel megkönnyítvén az apám szakmaválasztását.  Nem kaptam semmit tulajdonképpen a családi vérvonaltól, édesanyám egyedül nevelt föl. Ezek csupán érdekességek számomra.

 

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művészeként dolgoztál a gimnázium elvégzése után. A színművészeti főiskolára csak később került sor. A kilencvenes években a Bocsárdi László alapította Figura alternatív, formabontó előadásairól volt ismert, hogyan kerültél a társulathoz?

’89-ben érettségiztem, majd felvételiztem a színire Marosvásárhelyre, ahová nem vettek föl egyrészt az akcentusom miatt, másrészt, mert azokban az években kevés (egy) női hely volt a magyar szakon.
Hazamentem búbánatosan, és máris rettegtem attól, hogy gyárban kell dolgoznom… Ez volt a kommunizmus utolsó éve, és hát mindenkit küldtek a gyárba, aki nem ment egyetemre. Semmilyen más tárgyból nem remekeltem, esélyem nem volt más egyetemre bejutni, talán a filozófia állt még közel hozzám, de azt meg románul kellett volna tanulnom. A színházasdi miatt nagyon lemaradtam matekból-fizikából, románul nem tudtam. Kész rémálom volt, annyira be voltam görcsölve a gyári munkási karriertől, hogy csak na. Akkor jött a hír, hogy Gyergyóban indul a Figura Stúdió Színház, ahová felvételit hirdetnek, megpróbáltam, és bejutottam. Bocsárdi megígértette, hogy legyek ott három évig, én ezt a három évet kitartóan végigcsináltam. De egy idő után nem láttam sok továbbfejlődési lehetőséget, a beszédemet nem tudtam kijavítani segítség nélkül, székelyesen beszéltem, a szóvégeket elharaptam, rémes volt.
Lelkes voltam, nagy örömmel álltam elébe minden kihívásnak, de klasszikus színházi darabokban akármilyen tehetséges az ember, akcentussal nem lehet beszélni.

 

És akkor következett a Hangár Hangszíni Tanoda és néhány év Budapest.

Eldöntöttem, hogy megpróbálom. Akkor már ismertem Jancsó Adrienne-t, aki látott az Énekes madárban, nagyon szeretett engem, ő ajánlotta a beszédközpontú iskolát is, ahol végül sikerült kijavítanom a beszédhibáimat, és a színpadi jelenléteim alatt megszabadulnom a székelyes beszédtől.

 

Közben keményen dolgoztál, éjszaka csokigyárban, nappal az iskolában voltál. A Hanggal és jelenléttel – Beszélgetések Zorkóczy Zenóbiával c. beszélgető-könyvben elképesztő dolgokat mesélsz erről a periódusról Juhász Kristófnak, aki a rendhagyó hosszúinterjút készítette veled…

Az erdélyi pajtásaimmal közösen mentünk dolgozni, mindent kipróbáltunk a csokigyártól a Pampers gyárig. A legszebb időszak volt, lelkesedés, tennivágyás jellemezte, és az sem mellékes, hogy a nehézség, az éhezés, a pénztelenség sok mindenre megtanítja az embert. Nem bánom egy percét sem! Csaknem harmincféle munkám volt a budapesti diákoskodás alatt, sok mindenbe belekóstoltam, rájöttem, mindenhol egyformák az emberek. Szokták mondani, hogy a színház belső világa kész pokol, sok a rosszindulatú furkálás, az intrika. Nos, azt kell mondanom, egy csokigyárban sincs ez másképp.
Megérkeztünk mi, szép, ügyes erdélyi diáklányok, és odaraktak a szalag tövéhez, ahol egyszerre tíz csokit kellett kivenni, és iszonyatos gyorsasággal elhelyezni a dobozokba, szakadt le a derekunk. A régi munkások, a kitanultak, a nagymenők meg a szalag végén lazsáltak, ötpercenként egy-egy csokit leemeltek, és közben pletykáltak rólunk, ki akartak dobatni. Mindenütt ugyanaz a világ van, ezt el kell tudni viselni.

 

A Hangárban ismerkedtél meg Ladik Katalinnal is. Miként hatottak rád a rendhagyó hangkölteményei?

A tanárok nagyon mellénk álltak, emberileg is, nemcsak szakmailag, Csengery Adrienn, Jancsó Adrienne, Kis Anna munkája sokat segített. Ladik Katival máig tartom a kapcsolatot, ha Budapesten járok, felkeresem, beszélgetünk színházról, irodalomról, az aktuális előadásomról, az életemről. Ő fonikus költészetet tanított, az óráin sokat kísérleteztünk, vettünk egy verstöredéket, és azt feldolgoztuk tízezerféleképpen, nagyon izgalmas volt.

 

Ezt követően hazaköltöztél, és üzletasszonyként próbáltad ki magad, édesanyáddal használtruha-kereskedésbe fogtatok, ami abban az időben nagyon jó vállalkozásnak bizonyult. Kalandos életed volt…

Lehet, hogy kívülről kalandosnak tűnik, de tulajdonképpen csak önmagamat kerestem, nem volt akkoriban még mesterem, aki utat mutathatott volna, igazából nem tudtam, merre kell mennem, mit kell kezdenem magammal, mindenbe belefogtam. Az éhezésből elegem lett, az iskolában már eleget tanultam, úgy döntöttem, pénzt fogok keresni.
Nem vagyok a helyben toporgás híve, ha meggyőződöm arról, hogy valami nem működik, lépni szoktam, nem tudok egy rossz helyzetben évekig vergődni. Hazamentem, és láttam, hogy mindenki üzletet csinál, így hát én is belevágtam. Annyi tapasztalatra szert tettem már, tudtam, a legtöbb pénzt mégiscsak üzletből lehet szerezni. (Nevet.) De elég hamar beleuntam ebbe az életformába, amíg kialakítottam, izgalmas volt, ahogy rutinossá vált, édesanyám gondjaira bíztam az üzletet. Azt mondtam, nem akarom így leélni az életem, a pénz nagyon  jó dolog, nagyon kell, de ha így folytatom, rossz sínre kerülök, és azért mégiscsak a művészet a legértelmesebb dolog, amit az ember csinálhat a világon. (Nevet.)

Fölajánlottak a Temesvári Állami Magyar Színházban egy statiszta-lehetőséget, ott már voltam egy évet a Hangár előtt, visszamentem hát oda. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség a diplomás és oklevél nélküli színész között, és milyen hátránya van annak, ha nem vagy szakképzett előadóművész. Döntöttem, felvételiztem a kolozsvári színművészetire.

 

Ahol aztán mesterekre is szert tettél, akik megerősítettek abban, hogy jó utat választottál. Boér Ferencre, az évfolyamvezetődre szívesen emlékszel vissza, sokat mesélsz róla baráti társaságban is.

A főiskolán a szó jó értelmében tulajdonképpen darabokra törtek, Boér Ferenc elsősorban. Volt egy időszakom, amikor mindennap abba akartam hagyni az iskolát, órák után este azt mondtam, másnap nem megyek, aztán egyet aludtam rá, és megváltozott a véleményem.
Nagyon nehéz volt. Évek alatt nagyon sok máz felkerül az emberre, észre sem veszi. Később jöttem rá, hasznos volt ez a kemény iskola, mert a mázrétegektől, amelyek az idők során rárakodnak az emberre, megszabadított.
Vissza kell menni nagyon mélyen a gyerekkorba ahhoz, hogy meg tudd önmagadat ismerni. Gyerekkoromban egy szép, szőke, ártatlan kislány voltam, meséken nőttem föl, hittem a jóságban, az igazságban. Aztán erre a naiv leánykára az évek során egy csomó maszk, védekező álarc ragadt rá…Már én is elhittem, hogy ezer arcom van igazából. A főiskolán egy tehetetlen, esetlen emberré törtek szét, és utána felépítettem magam újra. Most már pontosan tudom, hogy az emberismeret, legyen szó bárkiről, a gyerekkorral kezdődik.

 

Tizenöt egyéni előadásod van, már a temesvári társulatnál elkezdtél az elsőn, Jean Cocteau Emberi hang című monodrámáján dolgozni. Hetven előadást élt meg. Miért döntöttél úgy, hogy nem egy kőszínház munkatársa leszel, hanem egyéni előadóművészként folytatod tovább?

A budapesti tartózkodásom alatt megtapasztaltam, hogyan működnek a magánszínházak, magániskolák. Az volt az érzésem a főiskolai évek alatt, hogy Erdélyben is átalakul a színházi rendszer,  lehet, hogy megszűnik a színházak állami támogatása, éppen ezért jobb, ha több lábon állok. Létrehoztam egy alapítványt utolsó éves főiskolásként. Negyedév végére már el is készítettem az első önálló műsorom (Jean Cocteau Emberi hang című monodrámáját)  az általam létrehozott Laborfalvi Róza Alapítvány égisze alatt, a Temesvári Színházzal koprodukcióban. Innentől már nem volt megállás, 15 év alatt 15 egyéni produkciót hoztam létre. Ezek főleg tematikus műsorok, gyakran metafizikai problémákat is érintenek.

 

Több évet éltél Németországban, a kisfiad, Andris pici volt, de te már töretlenül dolgoztál, nem voltál az a kismama, aki otthon ül, neveli a gyermeket, és hazavárja a férjét. Külföldi föllépéseid – Dalol a honvágy című, Wass Albert verseire építkező előadásod, Menjünk Betlehembe című adventi műsorod, Föltámadott a tenger, Kiálts Arad felé! című forradalmi témájú előadásaid, a Sanzonok hangján című műsorod – milyen fogadtatásra leltek a külhoni magyarok körében?

Tulajdonképpen Németországban és Nyugat-Európa különböző országaiban, városaiban volt a gyakorlópályám, nagyon hálás vagyok az ottani magyar közösségeknek,  hogy szeretettel és nagyfokú érdeklődéssel fogadták első szárnypróbálgatásaimat. Mert felnőni ahhoz, hogy egy-két órán keresztül egyedül  urald a színpadot, hogy jól szórakoztasd  a közönséget, nem kis feladat, ezt csak azt tudja, aki próbálta.Rettenetesen féltem szülés után attól, hogy ellustulok, és kiesek a színpadi gyakorlatból, ezért ahogy alkalom adódott (kb. három hónap múlva) azonnal elvállaltam a fellépéseket. A fiam pedig belenőtt az otthoni verstanulásokba. Az egész repertoáromat ismeri.

 

Gazdag repertoárod van, számos téma, többféle szín, a székely humortól a forradalmi, hazafias és szerelmes verseken át a kortárs lírából ihletődő gyermekelőadásokig sok mindenbe belevágtál. Most melyik arcod dominál, milyen műsoraidat érzed leginkább aktuálisnak?

Mindenik előadásom egy-egy időszakom lenyomata, nagyon sok gonddal születtek meg, mindig figyeltem arra, hogy legyen aktualitása. De történt valami a világgal, valami nagyon rossz, és ebből kifolyólag úgy érzem, egy-két darab ma már nem vagy nem úgy aktuális, ahogy annak idején gondoltam, ezeket nem is játszom. A hazátlanságról készített Wass Albert-műsoromra, az '56-os és '48-as produkcióimra gondolok elsősorban.
Németországban olyan közegbe kerültem, ahol rengeteg '56-os menekült élt, mindenki másféleképpen szenvedett a hazátlanságtól, többek között Mindszentynek a gyóntatópapját is itt ismertem meg és még sok más jelentős személyiséget. Rengeteg szenvedést, furcsaságot láttam, így született meg az otthontalanság témát földolgozó műsorom. Akkor nagyon aktuálisnak éreztem, sokáig játszottam, később itthon is. Hat-nyolc éve az erdélyi gimnazistáknak rendszeresen előadtam, az előadás hatására azt mondták, nem mennek ki külföldre. Erős hatást gyakoroltam vele, fel is terjesztettek érte Kovászna megyében az Év embere címére.
Úgy érzem, hogy manapság ezek a versek nem annyira aktuálisak, egyéb gondjai vannak a világnak, olyan méretű problémák ezek, amelyek mellett még a hazátlanság is eltörpül.

 

Erős pedagógiai célzata is van azoknak az előadásaidnak, amelyeket iskolákban, szórványtelepülésen rendszeresen előadsz. Az Ady- és a szerelmes műsorod révén a kamaszokkal szeretteted meg a költészetet, gyerekelőadásaidba a biblikus elemtől kezdve az erkölcsi szálig és kortárs versekig sok mindent becsempészel. Tulajdonképpen nevezhetjük a hivatásodat modern népművelésnek?

A gyerekelőadásaim feltétlenül aktuálisak, egyrészt, mert kortárs költők műveit is beépítem, másrészt, mert a témák a mai gyerekre vannak szabva. Sok bennük a humoros elem, mert úgy gondolom, a kisgyermeket a humornál jobban semmi mással nem lehet megfogni. Gyerekkorban alakul ki a humorérzék, és ha nem fordítunk kellő figyelmet rá, sok szomorú felnőttel lesz dolgunk a közeljövőben. Sok gyerek sajnos problémás környezetből jön, ahol semmin sem illik nevetni. Kemény alkoholista apuka, agyonkínzott anyuka, aki még mosolyogni sem tud már, nemhogy nevetni – jól ismerjük ezeket a helyzeteket, kár is róla beszélni. Az ilyen gyerek szeretetre, odafigyelésre, játékra, derűre éhes. Ezt próbálom becsempészni a Túl az Óperencián, a Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni és a legújabb, Az elképesztő madárijesztő című darabjaimba.
Az Ady-műsorom is jól működik a fiatalok körében, ami elsősorban a költő érdeme, hiszen minden témáról örökérvényűen írt. A Kit szeretnek ők? című zenés, vidám szerelmi tematikájú műsoromat is aktuálisnak gondolom, hiszen a szerelem bármilyen korban ugyanolyan, ezt a témát nem lehet elkoptatni.

 

A Túl az Óperencián, Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni és Az elképesztő madárijesztő című gyerekelőadásaiddal a magyar szórványtelepüléseket és Kelet-Magyarország vidéki, eldugott községeit is jártad. Beszélnél ezekről a tapasztalatokról?

Nyilván a legkönnyebb ezeket az előadásokat olyan iskolákban játszani, ahol a gyerekeknek gazdag szókincsük van, és jól ismerik a költészet nyelvét, ilyen tanintézmények a tömbmagyarságban, Székelyföldön és Erdély nagyobb városaiban vannak. De fontosnak tartom elvinni ezeket a munkáimat a szórványba is, mert oda jóval kevesebb jut a magyar kultúrából, sajnos. Ezek a gyerekek, még ha nem is értenek meg mindent, abban reménykedem, ha egy számukra új kifejezést többször hallanak, kíváncsivá teszi őket, rákérdeznek, bővül ezzel is a szókészletük. Ahhoz, hogy kitaláljam, mire van szükségük a szórványban élő gyerekeknek, meg kell ismernem őket alaposan, ennek okán bejártam Erdély minden szögletét, olyan helyeken is megfordultam, ahol csak öt-nyolc kis nézőm volt.

A Rosszcsont és a Madárijesztő végén a gyerekek tanácsot kell adjanak nekem, amelyet egy füzetbe beírhatnak, illetve elküldhetik levélben is. Ezt azért építettem bele az előadásba, hogy tudjam felmérni, milyen szinten vannak, hogyan írnak, fogalmaznak ezek a gyerekek. Székelyföldön még a legkisebb falvakban is remek fogalmazókra lelni, aránylag helyesen írnak a gyerekek szemben sajnos a szórványtelepülések iskoláival vagy Kelet-Magyarország bizonyos részeivel. Manapság a helyesírás-ellenőrző programok elvégzik azt, amit mi nem, de az anyanyelvünket, úgy gondolom, kötelességünk helyesen használni.  Ez az a terület, amelyen még sokat kellene tenni.
Csak akkor tudsz fejlődni az olvasmányaidban, és bejutni izgalmasabb könyvek birodalmába, ha megvan hozzá a kellő asszociációs képességed, fantáziád, szókincsed. Olvasás által a nyelvtani szabályokat is könnyebben el lehet sajátítani, mint képletek memorizálásával, amelyet a felmérő után a gyermek elfelejt.
Ha nincs élményhez kötve a nyelvtani formula, nem fogja érdekelni, és utálni fogja a magyarórát.

 

Kortárs költőket, korban hozzánk közelebb álló klasszikus lírikusokat építesz be az előadásaidba, mások mellett Bella István, László Noémi, Hervay Gizella, Ana Blandiana kap helyet a darabokban. Milyen szempont alapján választod ki az irodalmi alapanyagot? 

Nemrég a Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni előadásommal léptem föl Hegyközszentmiklóson egy olyan iskolában, ahol sok roma gyerek is tanul. Előadás után a cigány leánykák arról kérdeztek, hogyan tettem szert ezekre a humoros versekre (László Noémi Feketeleves című gyermekkönyvére gondoltak), mert szívesen olvasnának még hasonlót. Kiderült, hogy az iskola könyvtárában nincsenek sajnos egyáltalán kortárs vers-és prózakötetek. Íme, egy jó példa arra, hogy lenne igény a kortárs irodalomra, de az iskolák  sem figyelnek a diákok igényeire, csak a klasszikus irodalmat oktatják a nebulóknak, de sajnos általában nem tudja megérinteni őket, mert nem az ő nyelvükön szól.
Az elmúlt néhány évben az NKA támogatásával többször kijutottam Kelet-Magyarországra, közel ötven előadást tartottam (Bereg-Szabolcs-Szatmár megye, Békés megye, Jász-Nagykun-Szolnok megye), nagy élmény volt számomra, teljesen más közeg, mint az erdélyi. El voltak csodálkozva több helyen, hogy a verseket előadom, ráadásul dramatizált keretben. Azt mondták, hogy eddig csak egyszerűsített, lebutított dalcsokrokat hallottak gyermekelőadásként előadva. Nagyon pozitív volt a fogadtatás, sok helyre visszavárnának, ha lenne rá anyagi keret.
Másik előrelépés, hogy most már nagyszínpadi  előadásokat is tudok vállalni, mert a BGA támogatásával vásárolhattam 15 év színpadi jelenlét után végre egy mikroportot.
Több mint egy évtizede küzdök  a visszhanggal, mely a verses műsorok legszörnyűbb gyilkosa. Hiába panaszkodtam mindenütt a süket termekre, süket fülekre találtam eddig.
Itt viszont megjegyzem: az iskolákban nemcsak a rövidlátó gyerek marad le a tanulmányaival, hanem a rossz hallási viszonyok miatt is hátrányba kerülhetnek. Vannak olyan osztálytermek, amelyek elnyelik a hangot vagy nagyon visszhangosak, s ha még a tanár is halkan beszél, semmi esély, hogy a nebuló fülébe jusson valami, nemhogy az agyába.

 

Az új előadásoddal, Az elképesztő madárijesztővel nemrég Kolozsváron és környékén léptél föl. A darabban helyet kap a kortárs irodalom és több bibliai szimbólum. Miért tartod fontosnak?

Úgy érzem, ez a műsorom még filozofikusabb, mint a Rosszcsont, és ahogy mondod, itt is, mint a másik két előadásba, bibliai motívumokat, szimbólumokat csempészek bele. A Madárijesztőben a kereszt a központi elem, tulajdonképpen ez az egyetlen kellékem és egy többféle növényből készült hangszer. A kert szépségeiről szól, a növényekről, a madarakról – ezt akartam megszerettetni a mai gyerekekkel. Sokáig ért bennem az ötlet, kutakodtam a megfelelő irodalmi anyag után. Ana Blandiana Milyenek a virágok című versét Hervay Gizella fordításában zenésítettem meg és építem bele. A román költőnő egyébként írt egy csodálatos kötetet a kert lakóiról, nem fért sajnos bele a műsorba a könyv, de nagyon fantáziadús, minden gyereknek ajánlom. Végül Bella István Áni Máni rádiózik című versét használtam, illetve csak részleteket belőle. A versben valamiért jobban otthon érzem magam, a prózai rész tulajdonképpen kiegészítőnek, összekötőnek kell inkább, úgy gondolom, a vers zeneiségét jobban érzik a gyerekek, ez is szempont.
A kertről a madárijesztő beszél, hitelesebb narrátort nem is találhattam volna, hiszen ő az, aki mindent lát és megfigyel. Ez a madárijesztő öreg és rongyos, és ahelyett, hogy feljavítanák, a gazdája el akarja égetni. A másik kulcsszereplő a darabban az árva tücsök, aki egész télen sír, hiányolja a szüleit, a madárijesztő viseli gondját, emiatt nem adhatja föl, tovább kell mennie, új lehetőséget, munkát kell találnia.  A szél odafújja a gyerekek elé, és megkérdezi tőlük, mit csinálhatna, a kis nézők ennél a pontnál bekapcsolódnak az előadásba, és hasznos ötletekkel látják el hősünket.
A végén rájönnek, le kell szedjék a keresztet a hátamról,  máskülönben alkalmatlan leszek más, hasznos munkára. A gyerekek indítják be tulajdonképpen a változást a madárijesztő életében. Egyenként egyenesítik ki az ujjait, egyszer csak rádöbben, hogy van keze, amivel tud ölelni.
Az ember csak a hiányból tudja megérteni, milyen, amikor nincs. Amikor mindene van, nem is értékeli mindazt, ami körülveszi, természetes, hogy megölelik, hogy finom ételeket ehet, szép ruhákban járhat. El sem tudja képzelni, milyen érték, hogy van keze valakinek, és képes ölelni. Sok üzenetet küldök indirekt módon a szimbólumokon keresztül, amelyek beleégnek az agyukba. Remélem, idősebb korukban is eszükbe jut, hogyan szedtek le engem a keresztről, ami nem egy normális dolog, hiszen eddig az történt, hogy az emberek felfeszítették Krisztust. Én hiszek a gyerekekben, annyi jóság él bennünk, hogy képesek lennének valakit levenni a keresztről.

Varga Melinda

Fotók: Dávid Botond, Zorkóczy Zenóbia Facebook-oldala