„Az identitások folyton újrakonstruálják magukat”

Mindössze húszéves, és már megjelenik első könyve a 87. Ünnepi Könyvhétre. Purosz Leonidaszt A városnak meg kell épülnie című kötetéről, a slam poetry és a vers viszonyáról, irodalmi előképekről kérdezte B. Zetas Péter.

A 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg versesköteted. Mit szeretnél kommunikálni A városnak meg kell épülnie címmel?

A város mint a logikus vagy logikusnak látszani akaró rendszerek szimbóluma visszatérő motívuma a kötetnek. Várost tervezni magunknak, és aztán ebben a városban élni – identitáskérdés. Az identitások azonban folyton újrakonstruálják magukat.

Mindössze húszéves vagy, de máris kiadásra kerül a FISZ-könyvek gondozásában első köteted. Hány év munkája van a könyvedben?

Tizennégy-tizenöt éves korom körül kezdtem el azokat a verseket írni, amelyek valamilyen szinten a mostani szövegek előzményének tekinthetők – még ha azokból nem is került be egy sem a kötetbe. Igazából onnantól kezdve, hogy volt mondjuk három vers, amit – akkor – jónak tartottam, kötetben gondolkodtam: először a koncepciót akartam kitalálni, utána feltölteni szövegekkel. Később ez a koncepció sokszor és sokat változott, míg a különböző tervekből „megmaradt” versek gyűlni kezdtek; annyira, hogy a mostanra kialakult szerkezet, dramaturgia végül félig-meddig adta magát. Persze azért maradtak olyan rések, amelyeket utólag „tömtem be” egy-egy szöveggel – az eredeti terv szerint. A versek háromnegyedét tizenhét-tizennyolc éves koromban írtam, de azóta annyit szerkesztgettem rajtuk, hogy összességében több mint ötven százalékban változott az anyag.

A fiatal korodból adódó tapasztalatlanság ellenére van létjogosultsága a kötetnek? Megítélésed szerint hogyan fogja fogadni a szakma?

Szerintem egy jó kötetnek akkor is van létjogosultsága, ha a szerzője 12 éves. A szakma azért szakma, hogy a szépirodalmi (igényű) műveket prekoncepció nélkül fogadja; én pedig kíváncsian és köszönettel fogadok minden véleményt, kritikát, amelyben nem kezdődnek úgy mondatok, hogy „talán a szerző életkorából adódóan...”

Aki kezébe szeretné venni a köteted, mire számítson az olvasás során?

A városnak meg kell épülnie verseskötethez képest talán szokatlanul lineáris szerkesztésű felnövéstörténet. Az elbeszélő a valóság-emlékezés-ábrázolás háromszögben próbál fenntartani egy ésszerű és élhető állapotot, miközben az idő múlásával a megszólalás módja és pozíciója is folyton változik.

Milyen irodalmi előképek voltak, vannak rád hatással? Ennek nyoma felfedezhető a kötetedben?

Nehéz ezt eldönteni, mert soha nem motivált, hogy szövegírás során egyes költőkhöz, költői hangokhoz bárhogy viszonyuljak – még ha ez nyilván elkerülhetetlen is. Olvasóként persze sok vers, kötet, életmű van, ami alakított; a legtöbbjük valószínűleg a szerzői énemre is hatással volt – ilyen például József Attila, Szabó Lőrinc, Petri György, Málik Roland költészete, Franz Kafka prózája, vagy az élők közül Háy János, Kukorelly Endre, a fiatalabb korosztályból Nemes Z. Márió, Bajtai András, Molnár H. Magor, Balogh Ádám versei – a teljesség igénye nélkül. Illetve van még két, számomra különösen fontos kötet: Acsai Roland Természetes ellensége és Csider István Zoltán Rendrakása.

Nemcsak versírással foglalkozol, hanem slam poetryvel is. Melyik műfaj élvez nálad prioritást?

Számomra a versírás valamivel fontosabb, de egyébként nem hiszem, hogy van bármilyen hierarchikus viszony a két műfaj között.

Négy éve rendszeresen felléptek az Országos Team Slam Poetry Bajnokságokon a Standard Hiba nevű formációval, amely ősszel a Ki Mit Tube nevű versenyen második helyezést ért el. Mi történt azóta a Standard Hibával? Vannak-e új projektek a láthatáron?

A Ki Mit Tube olyan szempontból mindenképpen mérföldkő volt a Standard Hiba életében (még ha három tagunkból csak ketten is tudtunk részt venni benne), hogy apropót adott régi tervünkhöz: egy saját YouTube-csatorna létrehozásához, amelyre slam-kisfilm hibrideket töltünk fel. A verseny óta két ilyen videó született; emellett a nyár végéig szerződésben állunk a Ki Mit Tube csatornájával, ahová öthetente töltünk fel új videókat – ezek jellemzően könnyedebb, vlogosabb tartalmak. A színpadra írt team slamet sem hagytuk abba, például éppen két hete voltunk meghívott fellépőként a 4. Team Slam OB döntőjében, ahol egy hosszabb performanszot adtunk elő – Átlag József SlamManné válásának történetét a klasszikus fantasy-történetek mintájára. Eddig egyébként talán ezt szerettük legjobban, de sok ötletünk van a jövőre nézve is.

Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy az ELTE magyar szakán tanulsz ugyan, de szeretnél átjelentkezni a Színművészeti Egyetemre. Megtörtént azóta? Egyáltalán, miért szeretnél filmdramaturg szakon továbbtanulni?

Megtörtént, de egyelőre nem vettek fel. Sosem akartam magyar szakos lenni, mindig csak egy átmeneti időszakként gondoltam rá, amíg fel nem vesznek a Színire, vagy ha az nem jön össze, elmegyek valamilyen hasznosabb mesterképzésre. Magyar szakon az ember, ha nem lesz irodalmár vagy nyelvész – márpedig a többség nem lesz –, csomó olyan dolgot tanul, ami abszolút használhatatlan a jövőre nézve. Persze ezt nem panaszkodásképp mondom, hiszen tudtam, hová jövök, de tény, hogy ez a tapasztalat is hozzájárult a filmdramaturgia iránti érdeklődésemhez – például rájöttem, hogy irodalmi szövegek nem gyakorlati szempontú vizsgálata tökéletesen hidegen hagy. A másik ok pedig nyilván az, hogy az utóbbi egy-két évben elkezdett érdekelni a filmművészet.

Mennyire figyeled a kortársaidat? Kik azok, akik különös figyelmet érdemelnek véleményed szerint?

Egy fenti válaszban felsoroltam egy rakás számomra fontos szerzőt, de az igazság az, hogy az emberre (legalábbis rám biztosan) a legnagyobb befolyással a kortársai vannak. Együtt jártunk diákíró-táborokba, együtt mentünk az első irodalmi rendezvényeinkre, egymással beszélgettünk először mint szerző a szerzővel – azt gondolom, kevés fontosabb dolog van ezeknél. A korosztályomból (legyen mondjuk a 22 alattiak) Vida Kamillát és Biró Krisztiánt tartom a legjobbaknak.