Törésvonalak

„Érezhető, hogy hosszú évek életélményeinek sűrű párlata e gyűjtemény, és ritka tüneménye a magyar költészetnek, hogy mindez az asszonyi bölcsesség hangján szólal meg – egyszerre öleli fel a női lét minden aspektusát, s eközben képes megragadni mindazt, ami egyetemes emberi.” – Balla Zsófia kötetét Kárpáti Zsuzsa értékelte.

Balla Zsófia költészetének súlya van – nem teher, de hordozni kell. Megszoktuk, hogy ritkán jelentkezik, igazi ünnep. Várjuk a szavait, hogy mond valamit, amitől le kell ülni, amitől elmosolyodunk, amitől megtisztulunk, amitől ünneplőbe öltözünk, ami más, mint ami eddig volt. Legújabb kötete hét évet váratott magára, s mintha közben kicserélődtek volna szótestének sejtjei. Már a borító színválasztása, a tintakék is szembeötlő, nem könnyed olvasmányt ígér, nem kelleti magát; mint Dante Paradicsomának első éneke, szelektál. Tipográfiája a háttérben felsejlő címmel a tenger mélyére süllyedt, elfeledett emlékek roncsait idézi, amit tovább erősítenek az elmosódott foltok, akár egy régóta őrzött fénykép életnyomai.

A szokatlan megjelenés nemcsak figyelemfelhívás, de figyelmeztetés is. A kötet felütése, az első ciklus címadó darabja ennek ellenére meglepi még a felkészült olvasót is: „Álmodban más vagy-e, mint életedben? / A sodrás logikája sem kuszább, / mint tetteid ösztön-diktálta rendje: / aligha borzolja megfontolás.” (A hasonmás) Nem a hasonmás-tematika hökkent meg, sokkal inkább ez az egyes szám második személyű ráolvasás, a manapság terjedő tudatosság-divat direkt megkérdőjelezése, mely megélés, elmélyülés, felismerés és belátás nélkül világok helyett cafat rögeszméket alkot. Mindannyiunk félelme ez, a tudatalatti álombéli kitüremkedése. Zavarba ejtő, s tán nem túlzás: megszégyenítő ez a bátor szembenézés, melyben nyugvópontot jelentenek a befogadó számára a szelíd, léleksimogató költői képek (ráncos kis illat), az erőteljes effektek (angyal kárál az égen) és a kifinomult reminiszcenciák, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Dsida Jenő lírai hagyománya. Mindez ugyanakkor már nem pillérként stabilizálja a formát és a mondanivalót, épp ellenkezőleg: minden remegni látszik, s a változás hol képlékeny ódai színezetben, hol pedig hosszú vajúdás szülte új, még bizonytalan valóságértelmezésben mutatkozik meg. Az előbbi nem tesz jót a költői hangvételnek, mert erőltetetten idegen („Hova mehetne, mint a vemhes állat – / menedéket, odút keres az ember. / Ó, írástudók. Hallgatás szaga.” – Az ember helye), s csak akkor emelkedik felül, ha célja van („Ó, reves bűz, óh, avas másodosztály! / Jaj, restiszagú, teleült kupé!” – Vonatok). Az utóbbi azonban ígéretes elmozdulást villant fel, a megérkezés érett költészetét. Ennek egyik legszebb példája a Földi éjszakák című költemény, mely kozmikus távlatokat nyit, újrapozicionálja az ember helyét a világban, megnemesítve a korunkra oly jellemző, pszichológiával kevert konyhafilozófia népszerű szállóigéit („Egyszerre vagyunk én – / és a hűs világűr sötét és kemény, / nem-elgondolható végtelenjén / mégis egy képcsomó, száguldó képzelet. / Hogy minderről tudok – akkor az Isten: Ez.”). Vannak ennél kiforrottabb költemények is a kötetben, mégis itt húzódik egy olyan erővonal, amely jól látható utat jelöl ki a teljesség felé.

Nem véletlen, hogy ez az érlelődés olyan alapmotívumokat érint, mint az Idő („Az idő nem fáj, sem az emlékek hőhullámai.”), annak múlása („Nem, nem az öregség mellbevágó élei. Nem. / Megértettem, hogy már nem lehet.”), a hontalanság fájdalma („Nem lehet kimenekülni semmiből. / Országot váltani. Lakást cserélni.”). A tagadószavak sokasága ugyanakkor észrevehetően nélkülözi a dacos leszámolást, parttalan keserűséget – korszakhatárt jelöl: „Már nem kezdhetem elölről. / Már nincs elöl. Csak az új, / az ismeretlen változás.”

Ez a szálegyenes, töretlen erő jellemzi a kulcsszerepet betöltő halállal elszámoló verseket is. A kötet elején még a családi örökségként a jelenbe ivódó zsidó múlt rúgkapál, de az elengedés lehetetlenségének belátása („Nem bírom elereszteni azt, ami megesett”), az ezzel való együttélés elfogadása („Amíg csak élek, mindig fájni fogsz”), a tudatos szembenézés („Sajoghat-e, amit nem ismerek? / Egy arc, melyet története hozzám szorít”) egyetlen megoldásként életlehetőséget rejt magában („A sorsom életre pofozgat” – Nagyanyám ovális keretben). Ebbe az önreflexív megértéssorozatba illeszkednek az elszórtan felbukkanó halálemlékek költeményei, a feldolgozás mementói. (Nem istenfélelem, Páratlan nyomon, Autóbaleset stb.) A veszteségek számbavétele kikandikáló tudatalattiként nyugtalanítja az olvasót, s csak az utolsó előtti ciklusban, a Hiányok kertjében tisztul szervezőelemmé, melynek középpontjában az Esterházy Pétert ünneplő, a tőle búcsúzó és az őt búcsúztató versek trilógiája áll. A gyűjtemény legjobban sikerült művei közé tartoznak ezek: tűpontos megfogalmazás, mértéktartás jellemzi őket, nem-evilági emberi méltóság kristályosodik ki bennük.

Az óriási hárs, a kötet záróakkordja pedig már a megnyugvás előtti lélegzetvétel, a sztoikus megkönnyebbülés, a megfigyelő pozíciójának tudatos felvétele, a jelenbe érkezés önazonossága („Életem enyém – de másokéba szőve.” – Életem). Keretbe foglalja, érthetővé teszi a szokatlanul mellbevágó nyitányt.

Ezt a kaleidoszkópszerű szervezettséget megengedő koncepciót finoman szövi át és tovább szelídíti a félénken újrapuhatolózó asszonyszerelem tematikája, az epigrammatikus szentenciák és a már ismert, gyakran groteszkbe hajló humor. Érezhető, hogy hosszú évek életélményeinek sűrű párlata e gyűjtemény, és ritka tüneménye a magyar költészetnek, hogy mindez az asszonyi bölcsesség hangján szólal meg – egyszerre öleli fel a női lét minden aspektusát, s eközben képes megragadni mindazt, ami egyetemes emberi.

Talán elragadtatott túlzásnak hatnak e szavak, de gondolja meg az Olvasó: ha csak a fele igaz mindannak, amit a kötet érdemeiről és gyengeségeiről írtam, mindenképpen kivételes érzelmi sokkra lehet számítani. Elvégre hány költő mondhatja el magáról, hogy egy mondatba tudja foglalni a szembogarat, a mindenséget és a hagymát úgy, hogy annak katartikus hatása legyen? A kérdés a látszat ellenére komoly, mert éppen ebben rejlik a titok: a felsejlő összefüggésekben mindennek helye van, s a szavak sodró lendülete egyetlen pillanatra sem hagy elveszni az önmagukban lényegtelen jelentések részletei közt. Egész és rész szoros egységet alkot, az Egység ősi filozófiája ez. („[…] mert gőzt gondolkodunk, / nem örülünk az egynek, mert elvesztegetjük / életünk, míg egymással harcolunk. / Konok éj szembogarába fagyva / az éj partján ülök és szédülök; / méregetem a mindenséget, / szememmel örülök, kis földi hagyma.”)

A Más ünnepek új fejezetet nyit Balla Zsófia költészetében, de eddigi erényeit megtartva. A pontos vonalvezetés, a formai letisztultság, a magas szellemi-esztétikai nívó és a tartalmi mélység alapjaira olyan új jelentésrétegek épülnek, melyek nemcsak illeszkednek, hanem hozzá is tesznek a költőelődök klasszikus értékeihez.

 Kárpáti Zsuzsa

Balla Zsófia: Más ünnepek. Kalligram, 2016