Célia dala, avagy a regényalak életre kel egy versben
Rakovszky Zsuzsának
Fekete-fehér dagerrotípia,
fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.
A versek ma ott sétáltak a Kossuth téren,
ölelkeztem velük, együtt hömpölyögtünk a tömeggel,
nem tiltakoznak, nem skandálnak, és nem volt kezükben szelfibot,
valószínű, nem értettek semmit a korhangulatból,
az indulat és a gyűlölet nyelve nem érintette meg őket.
Csak figyeltek némán,
szürke szemükben letargia kuporgott,
azt kiabálták, az apátlanságot nem lehet rímbe fogni,
szavak kinövik a ritmuskeretet,
nem menekülhetek önmagam elől.
Csukott pilláik alatt nyíló rét a gondolat,
léggömbre ül, felszáll a magas tornyokig.
Madártávlatból a föld gombfocipálya,
porcukorral hintett hegyeken
kövér felhődzsinnek pihenek.
A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkom.
Csak az illatok nem hazudnak,
az emlékezet virágba borult cseresznyefáin
magánymadár tollászkodik.
Valamit visszahoz az időből,
férfiakat, akiket nem ismertem,
anyám karja éhes lián,
ölelte őket,
mámor poshadt levegője
kerengett a lakásban.
Minden ember – igen, még te is,
legszebb, legkedvesebb, világom napvilága,
te rózsa és hold, tenger és titok,
testből vagy, és terád is igaz minden,
ami ebből következik: az undor,
a félelem, a fájdalom, a szégyen
képei perzselik az öntudat
érzékeny felhámját.
A vágytalan semmi felé menetelek,
szaladok a hús mohósága elől.
Elrejtőzöm, anyám se leljen rám,
egy névtelen Istent keresek
párhuzamosan rohanó
valóságok között.
A csillagok
hideg fényű izzók,
szigorú arkangyalok,
villanások az éteri mezőn,
sejtelem és félelem vaktérképei,
úgy tűnik, pár percig,
a mindenséggel farkasszemet néztem.
Mély tóba süllyed a sötétség,
a tó szeme zöld,
feloldja a félelem sárga cseppjeit.
Elbódít a madárcsicsergés,
felülnézetből tölgyerdő a lét.
Bíbor reggel szalad a hegyen,
az öröm vállamig ér fel,
óceánok hullámzása csábít,
versenyt úszom a háborgó idővel,
sütkérezem a nyugalom szigetén.
A tudat jégkérge alá rekedt
sok kóbor árny most mind a fény felé tör.
Emlékezés barnítja csokiszínűre
magas homlokom a Duna-parton.
Betontavaszban füstvirágok
terelik el a figyelmem.
Gyerekkor sűrűjébe menekülök,
pokrócot terítek az esős nyár zöld füvére,
az erdő mélyén,
fotonzápor zuhog a nagy folyóra.
A város aritmiás szívverése a vers,
és a ligeti séták békéje az arcon,
fagylaltban hűs lé,
fotográfia léten túli létből,
pillanat hosszúlábú nimfája,
teste ruganyosságán
nem fog ki a mulandó.
Az ablakon túl nagy, sötét hegyek
áznak a zöldes, holdontúli fényben.
Ki tudja, mit rejt a tudat mélye,
mi lenn, az fenn is,
s bármikor változóra fordul.
A lét tüzében perzselődünk,
bárgyún a múltba szaladunk,
de a nosztalgia még nem ment meg a magánytól,
százlábú pók hálójában vergődünk,
esendő prédák,
rácsok között körbe-körbe
szaladó párducok.
Az Isten szeme
végtelen kert
örök nyári fénnyel,
forró delek ölén
napsütötte testek kígyótlan édene
dőzsöl.
A dőlt betűs sorok idézetek Rakovszky Zsuzsa Fortepan (Magvető Kiadó, 2015, Budapest) című verseskötetéből.
