A Rózsa utcától Nakonxipánig

„A kényszeredettség árnyéka hull mindenre, a halandóság alól nincs felmentés. S egy klasszikus mondat zárja ezt a határvidéki kalandozást: »A többi néma csend.« Az újabb kötet, a Rózsa utca, retrospektív ennek a csendnek a megfejtésére vállalkozik.” – Mohai V. Lajos kötetét Péntek Imre recenzeálja.

A szerzőnek 2016-ban jelent meg egy válogatott tanulmány- és esszékötete, s ha belenézünk a tartalomba, egy változatos életmű részleteibe nyerhetünk betekintést. Már az 1997-es Kilazult kő című kötet jelezte: egy lírikus is bejelentkezett a kortárs irodalomba; azóta három próza- és ugyanennyi verskötet került ki a keze közül. A negyedik verseskönyv, a Rózsa utca, retrospektív még a múlt esztendő végén látott napvilágot.

Szigeti Csaba így ír A bátyám hazavitte a halált című prózakötet bevezetőjében: „Mivel Mohai prózájára az erősen lírai intonáció a jellemző, az olvasónak erre ráhangolódva nyilván nincs túlzott elvárása a szokványos értelemben vett epikus tartalom vagy a kidolgozott jellemrajz megléte iránt, és az is gyorsan kiderül, hogy a szerző nem hagyományos értelemben vett családtörténetnek szánta művét, ugyanakkor mégis megfér ebben a sajátos szövegfolyamban némi legendaközeli anekdotikusság, illetve lélektani elemzés, önanalízis. Az említett jellemzőknek is köszönhető, hogy a teljes textust műfajilag nem igazán lehetséges klasszikus kategóriáknak megfeleltetni. A vallomásos befelé figyelés, az olykor apróságokra is kitérő biografikus személyesség a napló vagy egy igényesebb blog formájára emlékeztet, néhol aztán helytörténeti vagy szociografikus értekező gondolatsorra bukkanunk, máskor pedig életképek, hangulatrajzok, kommentáló és inzertáló vendéggondolat-beemelések, novellaszerű kistörténetek, esszéforma gondolatfutamok szövik tovább a textúrát… Helyenként címkeszerűen maga a szerző is megnevez aktuális műfaji kategóriákat (rekviem, vita, fohász, zsoltár, emlékezés, bekezdések), amelyek viszonyítási pontként szolgálhatnak, de inkább a sokszínűséget, az egészben meghatározhatatlanságot teszik műfajilag identikussá.”

Ez a műfaji sokszínűség verseire is jellemző. A Szeptember végén áhítat alcíme: Laudatio funebris. Halotti beszéd vagy gyászbeszéd. Ez a kegyeletteljes állapot belengi a kötet teljes szövetét – a versek egyébként is teli vannak poétikai reminiszcenciákkal, áthallásokkal, utalásokkal, költői-írói tapadásokkal, kézenfekvő és meglepő kontextusokkal, amelyek egy bonyolult szövegvilágba engednek betekintést. Ha elindulunk egy metaforikus vagy metonimikus irányba, újabb és újabb szövevénybe akadunk, újabb és újabb utalások sejlenek fel, amelyek a szövegkonstrukció felrémlő egészéről keltenek képzeteket az olvasóban.

A Szeptember végén áhítat utolsó versei – hidegházi feljegyzései – megpróbálják összegyűjteni ezt a világvégi-lezáruló hangulatot. Legalábbis értelmezni azt a csapdahelyzetet, amelybe az évek belecsalták a szerzőt. A Szobor-alakom a többszörösen rögtönzött halhatatlanság devalválódása; a lét utolsó fázisának tüneteit elég „bezsebelni”, mint néhány talált tárgyat. Szembenézés a torzószerűség vadhajtásaival, az aszexualitás zsákutcájával – ezeket a devalvációkat csak a „kényes önérzet” fellobbanása ellensúlyozza. A merész folytatás – „mikor a siralomvölgyet elhagyom” – betekintés abba az űrbe, ahonnan nincs visszatérés. És a vélt összegződés, idealizálódás, a hanyatlás előtti felmagasztosulás mind-mind szertefoszlanak: „szobor alakom / összezilálódik”. Ebben az összezilálódásban csak ő lehet a vesztes. Valami léten túli lényeg reménye kísért: a „devalvált elem” őrleménye, sűrítménye, koncentrációja. A határ – megvan. Egyik part – másik part. Itt még élet, ott már halál. Igen, többszörösen is határvidéken járunk, erre történnek utalások. A botozgató személy felcserélhető másikkal, ahogy a Botozgat a földön című versben elhangzik. Az önismeret kevés, a múlt állításai magasat lobbannak, mielőtt elenyésznek, így jön létre valami patetikus érzelem – mely a szélső pontot, a határpontot megvilágítja.

„Halottrajzi adat” – még mosolyoghatunk is ezen a szóösszetételen. A halott (döglött) kutya már a föld alatt jár, a határ-idő utáni intervallumban. A határon innen még van tűnődés, irgalom, izgalom, de már a „más halmazállapottá válsz” igézetében. S legfeljebb egyre lehet koncentrálni: „légy ott is szuverén”.  Legalul ácsorogni sem jó – A leendő sírásómhoz című vers intenciója szerint „a görbelábú remény” se csábítson bármire. Az 56-os év szülöttje Hamlethez fordul, ahogy Tervem hanyatlott címmel a kötet utolsó versében írja. A talányos sorok némi lelkiismeret-furdalásra engednek következtetni: „cipőm kopogott, lábamon se volt / Az ideákból mit sem leltem / ínségben telt, s jóra nem vitt az üzletem.”

A kényszeredettség árnyéka hull mindenre, a halandóság alól nincs felmentés. S egy klasszikus mondat zárja ezt a határvidéki kalandozást: „A többi néma csend.” Az újabb kötet, a Rózsa utca, retrospektív ennek a csendnek a megfejtésére vállalkozik. Tartalmát tekintve különféle műfaji megjelölésekkel találkozunk: eposz, oratórium, banális love story…

Az első rész – A százegyedik út – számomra nem más, mint az élmény felvázolása. Az első mondat: „Elkondult a gyerekkor utolsó óraütése” – mélyről indít, ebből az édenszerű állapotból, amely szinte naturalisztikus körképpé tágul. Feltűnnek a városszéli gyalogutak, a szenesek és a lovak, összekoccanó itatóvödrök, mindaz, ami már emlékké merevedett az időben. S ebben a közegben tűnik fel a Rózsa utca, mint az állandóság fundamentuma: „a Rózsa utcán végighúzza ujját az Isten / angyaltollak maradnak a helyén”. Az angyaltollak: az örökkévalóság jegyei. Innentől kezdve a Rózsa utca mérték és etalon, mely megnyílik a költészet lupéja előtt. „A Rózsa utca elvarázsolt kastély” – íme, a nekifutás. A „szívemben pulzáló szürreális vitrin” továbbviszi, tovább tágítja a varázskört, amelyben a melankólia hálója leng. „A Rózsa utca a százegyedik út hőse” – ahonnan a töredezett eposz hőse is származik.

Az önmeghatározás – a már említett melankólia révén – szomorúságról és megbántottságról beszél – de mégis „festetlen pompa a szálkás emlékképek forgatagában”. Vagyis elveszített Éden. A tudat kialakulásának fázisa: „szemtanúja leszek ennek az átváltozásnak”.

Másutt az iskolakezdés elégikus képei, a gázolajszagú padló a múlt itt ragadt rekvizitumai. „A sörösök látványa életre szóló élmény.” Valóban: a periféria költészete ez, Pepin bácsival és Maryskával. „Az emlékezés válogat és selejtez” – ahogy Mohai Lajos írja a „kegyelmi pillanatokról”, melyektől elriadnia kellene, „de ezt mégsem teszem / mert továbbra is az irodalom ódivatú hitével élek”. 

A helyszín tovább mélyül, színesedik: feltűnik Kanizsa, „mert Kanizsán a Hold fekete kartonra szerelt lámpa”, s a Rózsa utca jelentésmezője új elemmel bővül: „a Rózsa utca halotti jegyzőkönyv”. Az utca „parányi mítoszok együtthatója”. S innen már számolni kezdi a szerző az éveket.

Újabb és újabb meghatározások, értelmezések tűnnek elénk: „A Rózsa utca ólommal tömött zsák, a Rózsa utca zarándokhely”.  Aztán az eltávozás önkívülete: „mintha lopáson kaptak volna a Paradicsomi kertben”. A távolságok megnőnek, a tér kitágul, „álmatlan éjbe gázolok”. Más szereplők is feltűnnek: „Nagyanyám átlépett az öröklétbe”. Ám a kijózanodás elkerülhetetlen: „a gyerekkor öltözékét ideje levetnem”, „visszaköltöznék a régi, felhők közé szorult házba, ahova többé nem lehet”.

A lassú kijózanodás valamifajta önmaga belső világára rádermedés: „Az ember titkokat rejt el a szív páncélja mögött.” Hosszú az út a Rózsa utcától – Nakonxipánig. Felderengenek a felnőttkori álmok, az Astoria üvegtáblái, az Eötvös Kollégium alvilági árnyai, az anya körömcipője, mely a konyhakő mintáit az univerzummal kötötte össze… Ismét a távolodás szertartása, mely a Rózsa utcát a Ménesi útig röpíti. A sokszor emlegetett istállók és „szélfútta pajták segélykiáltását / mumifikált honvágy madárraja csitítja el”. Innen az enyészet veszi át a vezetést: „Hádész karon fog.”

Az eposz afféle monodrámává válik, mint az Öregapa hőstette a Téli Palotánál. A kijózanodás ideje ez – „olvasmányokból megismerem az irodalom valahány toposzát”, innen már visszatekintés a Sétakert, a sárszegi Városerdő, „Annak a városnak a képe mára már a múlté”. Elkezdődnek a felszámolás játékai: „a Rózsa utcát felfalta a város éhes gyomra, retrospektív eposzba költözik”, és jön a számonkérés: „Hol marad a kocsiszínek sok torka… hol marad a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága?” Innen „az irodalom megszállottsága űzni kezd”. A találkozás(ok) Tandorival elmélyítik ezt az élményt.

Aztán feltűnik valami összegzésféle: „egyszer elfogy minden ok a maradásra / a Föld pora sem való másra, / mint belepni nyomainkat.” A felszámolódás része a családtagok távozása az életből, és az anya készülődése a halálra. Az eposz kellékei lehullanak, megsemmisülnek, „Egy ajtó véglegesen bezárul”, a „százegyedik út aláhullt”.

A Rózsa utca „az Éden gyümölcse marad”, s a végső konklúzió, hogy „az ólomkatona visszatérhet a mesébe”. Ez a mesevilági egyensúly zárja a töredékes eposzt, hiába nyúl utána a „démonok csontkeze”.

A végső pont mégsem ez: Mohai megpróbálja megállítani, kimerevíteni a mulandó időt, áttetsző szarkofágba zárni anyja halálának motívumát.

Súlyos sorok zuhognak ránk ennek a lélektani-epikai kalandozásnak a végén.

„Rám nő az élet, eljött férfikorom ideje… Életem pusztulásra ítélt ideje. Anyám szeme marad.”

Kevés olyan művel találkoztam, amely ilyen termékenyen foglalkozik az elmúlás rejtélyével. Megfejtési kísérletem csak egy kis ráközelítés, egy sekély fúrás az élményrög tömbjében. S a „lerakni makacs terhemet” – (ön)felszólítás is, a folytatás (várható) izgalmainak előérzete. Ezek az izgalmak áthatják a mindenkori olvasót, a folyatás izgalmának reményében.

Péntek Imre

Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív. Prae.hu–Palimpszeszt, 2017.