Hatvan éve kortársunk
A Kortárs folyóirat hatvanéves történetét bemutató kötet jelent meg Buda Attila tollából, amelyet lehet, hogy hamarosan teljes digitális repertórium is követ – ezt Thimár Attila, a lap főszerkesztője harangozta be a könyvbemutatón. Ideológiai harcok, sorsdöntő fordulatok, kedves anekdoták övezték a több évtizedes fennállás történetét, és az est után az újabb hatvan évre koccinthattunk.
Thimár Attila a Karinthy Szalonban rendezett estet köszönettel kezdte: Buda Attila irodalomtörténész-könyvtáros hatalmas munkát végzett el, hiszen az elmúlt hatvan év valamennyi lapszámát végigolvasta és feldolgozta a Folytonos változásban – A Kortárs története 1957–2017 című kötet megszületéséhez. A jelenlegi főszerkesztő optimistán már az est elején meginvitálta a jelenlévőket a beszélgetés után egy koccintásra – az újabb hatvan évre. Remélhetőleg nem előre ittunk a Kortárs bőrére, amely szerencsére él és virul, erről is hallhattunk később, ám előtte Monostori Imre méltatta Buda Attila munkáját. A több mint hétszáz folyóiratszám áttekintésével készült összegzés annak is tükre, hogyan látjuk ma az egykor kötelező beszédmódokat, miféle politikai-társadalmi összefüggések szabályozták a lap működését, és milyen cselekvési háttérrel bírtak a döntéshozók – kezdte laudációját Monostori Imre. A könyvben feltárulnak a lapot írók szellemi titkai és a korszakonként változó, színes hullámzás. Buda Attila becsülendő gondossággal járt el, személyes beleérző képessége átragad az olvasóra, szakmaisága mellett egyben szórakoztató is tud lenni – hallhattuk a recenzenstől.
Thimár Attila, a jelenlegi főszerkesztő köszöntötte a közönséget
A kötet a folyóirat megszületésének előzményei után sorra veszi az egyes főszerkesztők működésének időszakait, majd dokumentumválogatást és főszerkesztői vallomásokat közöl. Monostori Imre az ’57-es „nehéz születés” hónapjaitól egészen napjainkig áttekintette a Kortárs életének szellemi fordulópontjait. 1957-ben hónapokig szerkesztettek egy valójában még meg nem jelent orgánumot, erősen tétováztak a döntéshozók, hiszen már ott volt az Élet és Irodalom, amely aztán a szélsőséges balos szerzők lapja lett. Levegőben volt a korai Kádár-korszak legitimizációjának kérdése, zajlottak a népi írók perei, megszületett az ENSZ-jelentés – hektikus légkörben indult hát a lap, s ez tovább is kísérte útján. Az újszerű hatalompolitika „beindulásával” azonban már nem volt visszaút, a változás szele még polémiákat is lehetővé tett a hasábokon, persze csak megszabott kereteken belül – emlékeztetett Monostori Imre. A Darvas József, Tolnai Gábor, Király István, Simon István fémjelezte korszakok után (melyekről velős összegzést hallhattunk Monostoritól) Kovács Sándor Iván a népi-urbánus szakadás helyett közös irodalmi múltunk békességéből épített hidat, és a politikai enyhülést kihasználva sokkal személyesebb, emberközelibb lapot teremtett, pezsgő közéleti fórumokkal, izgalmas interjúkkal.
Monostori Imre remek laptörténeti összefoglalóval szolgált
Száraz György és Thiery Árpád után, 1992-ben vette át a főszerkesztői posztot a leghosszabb ideig dolgozó Kis Pintér Imre. A kapitalizálódás és a pénztelenség időszakában, a hatalmas ideológiai árok elmélyülésének éveiben kellett felszínen tartania a lapot, s hogy milyen irodalomtörténeti jelentőségű orgánummá nőtt keze alatt a periodika, említsünk csak néhány nevet azok közül, akiket Monostori is felsorolt: Mészöly, Nádas, Tandori, Kertész, Kiss Gy. Csaba, Gyurgyák János, Poszler és Heller is publikáltak az oldalakon. Thimár Attila 2014-ben Ambrus Lajostól vette át a főszerkesztői posztot, s amellett, hogy új nehézségekkel kellett szembenézniük, jelentős és pozitív átalakulások mentek végbe. Tért hódított a képzőművészet (önálló művészeti archívumot is működtetnek), illetve elindult a kortársonline, amely új rétegeket vont be mind szerzői, mind olvasói oldalról. Értékőrző jellege mellett összművészeti folyóirattá alakult tehát a Kortárs, és úgy tűnik, jó az irány – összegezte zárásképp a jelen helyzetet Monostori Imre. A nézőtéren egyébként többen is ott ültek egykori és jelenlegi szerkesztők közül, így Ács Margit és Pécsi Györgyi, a pódiumon pedig Babus Antal fordult kérdéseivel a szerzőhöz, Buda Attilához. Mindjárt tisztázták, hogyhogy nem az ötvenedik évfordulóra jelent meg a könyv – egyszerű, szólt közbe Thimár Attila, akkorra még nem készült el. Buda Attila hangsúlyozta: lezárt, de nem befejezett történetről van szó. Benne semmiképp nem zárult le, de elképzelhető, hogy létrejön a főszerkesztő által is említett teljes repertórium, hiszen egy monográfia akkor ér valamit, ha a lap össze közleménye elérhető. Az anyag végigböngészése nem mindig volt felemelő – vallotta meg az irodalmár –, a hatvanas évek végétől egy ideig például az irodalmon túli ideológiai viták uralták a lapot. Mint Babus Antal is megemlítette, a kötet nemcsak feldolgoz, egyúttal értelmez is, s hogy ez milyen szempontok szerint lehetséges, Buda Attila számos lehetőséget sorolt fel. Például a korszakonként bekövetkező felfogás- és témaváltozások szempontjából – ez egy önálló könyvmonstrum lehetne –, de ugyanígy önálló könyvet tehetne ki a nyolcvanas évek „klímaváltozása”.
Babucs Antal, Buda Attila
Fontos azonban, hogy az örökös változások ellenére megmaradt a folytonosság, hívta fel a figyelmet Babucs Antal. Buda Attila erre reflektálva kiemelte: igaz, hogy a szerkesztők egyfelől végrehajtók voltak, másrészt viszont önálló személyiségek, és bárki állt is a lap élén – még a politikailag legelkötelezettebb Király István is –, irodalmat akartak csinálni. Egyébként a politikai fegyelemben sincs semmi új; Buda emlékeztetett Babits és Gellért Oszkár levelezésére, melyből tudható, hogy Babits számos alkalommal kért engedélyt, lehozhatnak-e egy-egy írást. Babus Antal két fontos megnyilvánulását is megemlítette az egyensúlyt kereső törekvéseknek, például, hogy az első főszerkesztő, Tolnai Gábor egy nyilatkozatában nem ellenforradalmat, hanem „tragikus időket” emleget, vagy hogy Király István próbálta a nagy klasszikusokat, így Németh Lászlót is behozni, noha persze betöltve az előcenzor szerepét, megadva a támpontokat, milyen írást adjon. Vagyis általában a Kortársban mindig a teljes magyar irodalmat próbálták átfogni, értékalapúan.
Egy-két anekdotát is meghallgathattunk a pártállami idők bugyraiból, hiszen már a Kortárs indulásából is egy (kunderai?) tréfa lett. Valaki betelefonált az MTI-be a hírrel, hogy bejelentse a lapindulást, és bediktálta, milyen írók mely műveit közli az első szám. Ezek az „álcímek” mind áthallásos fricskák voltak, például: Tamási Lajos: Én vétkem, Darvas József: A hintáslegény; a hír meg is jelent, a korabeli „fake news” ékes példájaként. Jókora botrány kerekedett abból is, amikor Csoóri egy sorát – „Együtt leszünk majd a parttalan hazában” aprócska vesszőhibával hozta ki a nyomda, s „párttalan haza” lett belőle. A helyzet pikantériájához tartozik, hogy épp a túlóvatoskodás okozta a bajt – mesélte Buda Attila –, tudniillik más szó állt a versben eredetileg, de az éber Hidas Antal javasolta a szerkesztőségben, hogy cseréljék parttalanra, amiből aztán sokkal nagyobb zűr keletkezett.
A Kortárs-költőversenyek anyagából is készült könyv, Pécsi Györgyi szerkesztésében
Megdöbbentő tapasztalat volt a munka során – idézte fel az est vége felé Buda Attila –, milyen gyakran futott bele abba, hogy vidéki intézmények (kórházak, tanácsok) egész aktagyártásba kezdtek egy őket érintő cikk miatt, és kezdeményezték a lap betiltását vagy az adott lapszám visszavonását. Fenákel Judit egy kórházi novellája például a szegedi klinika igazgatójának haragját vonta magára, aki a bezúzatás mellett kardoskodott. Ez volt a korabeli valóság – jegyezte meg Buda Attila –, bármit vissza lehetett vonatni, bezúzatni és betiltatni, ha az személyes problémát okozott valakinek. Thimár Attila azzal búcsúzott: örülnének, ha ma olyan súlya lenne az irodalomnak, hogy egy kórházigazgató ingerküszöbét is elérné. Mi persze, akik a műsor után körülálltuk a Karinthy Szalon zongoráját, melyen a bor mellett a Kortárs-lapszámok és kiadványok sorakoztak, pontosan tudjuk, a felszínnél mélyebben minek van valódi súlya.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
