Darabélet

tán ’79, még az ártatlan korból. kilencszer hatos töredezett szélű fehér-fekete kép
kisember rajta bárki lehetne én vagyok figyelek nagyon egy ki nem vehető tárgyra
játékszer talán fából megfoghatóan konkrét akkor biztosan sokat jelentett
mintha szétszedném vagy összeraknám mintha az élet legfontosabb
teendője ez lenne abban a pillanatban mintha senki más nem végezhetné el
rajtam kívül mintha

mögöttem házszerű építmények köröttem szinte valószerűtlen
fények. foltok és körök külső vagy benső tér idővetítő lágy mókuskerék
benne még igen az igen nem a nem és van a van még egész minden de már
felsejlik a rész csak sejtem akkor hogy nem marad így minden de az élménye
az az elmélyültség az ekívül nincsen számomra mely mindent átfog eltakar

sokszor került elém a kép azóta de így még nem néztem rá ezt soha nem láttam

amit írok róla most nyilván utólagos. keserédes felismerése a daráló időnek
hogy amit kerestem az életet mára már többször szétszedtem és összeraktam
hogy azóta nem volt vagy már nincs meg minden rész hozzá és ahogyan
az a tárgy kezemben csak emlék a gyermek tiszta összpontosítása nem fog visszatérni
csupán éles érzése sejlik fel a sejtek kopásra ítélt vak évgyűrűiben

erről tudok beszélni
megtanultam nem mondhatok el mindent amit kéne
már soha semmiről
és az emlék szövedéke is mindig fölfeslik valahol