nem tudom, mikor ettem utoljára hársmézet, talán kamaszkoromban, akkoriban láttam a moziban a kamaszkorom legszebb nyara című filmet is.

Apám a szürke hétköznapokban nem magyaráz dolgokat halálra, ahogyan valaki más egy Szimszonsztáros versben különösebb lelkifurdalás nélkül elvégzi ezt.

Nyári reggel volt, fejem még álmoktól zsongott, elnyújtott percekben biccentett a világ.

A sok test egy hosszú futószalagon ül;
leveszem, felveszem, visszateszem,
a többit vizslatja már a szemem.
Úgysincs olyan, hogy egy csak egytől üdvözül.

Várhegy mögé zuhan a gömb,
valahol ott lakom, homályosan látok,
fekete ruháim elfüstölnek,
mire hazaérek.

megtanultam nem mondhatok el mindent amit kéne már soha semmiről és az emlék szövedéke is mindig fölfeslik valahol

Mától napkövekkel tájékozódom, akár a vikingek.

a szomorúságot mindig úgy képzelem el mint amikor autóval megérkezel egy idegen vidékre és a korábban látottakból semmi sem készített fel arra ami ott fogad

A nyár narancsszínű rácsai átütnek a félig leeresztett redőnyökön, a hotelszoba függönyráncai húsz másodpercenként libabőröznek a ventilátor szédítő huzatában.

függönyhúzásig nincs újabb szívmarcangolás.

De, amikor az eső újra eleredt, egy házfal az álmodott városban összedőlt, és a lakók, akik reményüket a falakba álmodták, a toronyház tetejére másztak, és libasorban, némán ugrottak a föld felé.

visszhangzik a júliusi eső,
a benne táncoló kacajjal.

minden könnyed egy időpikkely, súlyos szótag egy szerelmes versben. minden könnyem egy másodperc, segít az időt összetekernem.