Anyák napjára

Méhedben a tenger

                  Édesanyámnak

Gyakran álmodom a tengerrel,
ahová méhedben elvittél,
a víz szelíd, alig fodrozódik,
a parton fagylaltot árulnak
és főtt kukoricát,
szellő sem libben,
nagyot nyújtózkodik
a délután árnyéka.
A tenger miatt
szeretem a napfényt,
odavittél, hogy jövőmbe
szőjed a nyarat,
az örök kékből
visszatükröződő ragyogást.
Ha időben jövök a világra,
és nem várok konokul odabenn,
a meleg burokban,
egy napon születtem volna veled,
most együtt ünnepelnénk a tavaszt,
a márciusi hősöket, szülőföldet,
hegyekkel ölelt kicsi hazát.
Március idusán meglátni
a világot, sorsdöntő és mágikus,
szabadságra és harcra nevel,
tűrésre, kínra, fájdalomra.
Csak az egészen különleges
és erős nők születnek ekkor,
ők az Isten tenyerén ülnek,
illatos és hófehér szívük van,
mint a hóvirágoknak,
és meghajlik lábuk nyomán az ég.

Ditrói nyarak  

              Nagymamámnak

Piros tekenőben fürdettél,
eltakartad a szemem,
hogy ne csípje a szappan,
dédit ott várt kint, a teraszon,
míg meg nem szárítottál, és
tiszta ruhát nem adtál rám.
A sajtos nyuszikáról
és a ravasz rókáról
találtál ki mesét,
minden este valami mást,
akkor döntöttem el,
hogy költő leszek,
és te tanítottad meg,
hogyan kell imára
kulcsolni a kezem.
Azok a karácsonyi éjféli
misék is eszembe jutnak,
amikor ropogott lábunk
alatt a hó, és nem fáztunk,
nem csüggettünk.
A cserépkályha duruzsolása,
a csend, ami utánatok
maradt, mikor tatával
elindultatok a gyárba...
Citromot, almát, játékot
rejtettem este a csizmádba,
nem bosszantásképp,
csak hogy hátha itthon maradsz,
lekésed a buszt,
és akkor egész nap
süteményt süthetünk anyukának,  
én a kis nyújtófával és formákkal,
te a felnőtteknek valókkal.
Amikor megpillantom
a kéttornyú templomot
hazalátogatásaim során
a távolból, a vonat ablakán
kirajzolódik,
a szívem esik ki helyéből,
hét év boldogsága kalapál alatta.