A fulladás nyelvezete

„Egy csillagon éltem,
tigrisek és kakaduk között, de a legfőbb
emlékem nem a nyersen fölfalt hús, hanem
a pórusaimba beivódó, smaragdragyogású
pára, az édes és fullasztó emberi jelenlét.”
                                                            Orbán Ottó: Pára

Kiszáradt tó medrében zárt medence
alakult, sós érintés aszalja a földet.
Üregeket hagy maga után minden
változás, rétegesen módosulnak
alapkőzet szerint a színek,
a pórusaimba beivódó
smaragdragyogású pára,
az édes és fullasztó emberi jelenlét
hiánya. Homokban fekszem, lassú
süllyedés, porfelhő felettem, alattam
súlyos tömb szétesésre kész, bőröm
forró húscafat, senki sem fogja megtalálni,
csak a puszták lakóitól félek.
Megállás nélkül ásnak hosszú
köpenyeikben, hogy megtalálják
elveszett rokonaikat, hallgatózom,
elcsípett szavaikból építem fel
egy fuldokló nyelvezetét. Érteniük kell,
nem akarom, hogy elvigyenek innen.

Bőrbe szegelt gólyaláb

Barlangban születtél, a fényt nem ismerted,
most mégis zöld indán mászol felfelé.
Pupillád összeszűkült,
ösztönösen mozog kezed,
egymás után rakod lábaid.
Hangyák vonulását követed,
a fekete iránytűk észak felé vezetnek,
testedet kígyó szorítása fullasztja,
érzed gerincét, hallod sziszegését,
órák óta figyel a hatméteres állat,
ha evett, hét-, ha alszik, kettő-,
te kilencvenhárom centiméter,
így láttad meg a szürke kőházat.

Óriás vagy, anyád szerint törzsed jövője
magasodott benned, talpad szőrös,
tenyered fehér, kézből etettek
a legritkább hernyó zsírjával.
Fütyülni sem tanítottak,
fütyült más helyetted, ha kérted,
minden este körültáncoltak a nők,
a férfiak gratuláltak, hogy élsz,
te most mégis felfelé mászol,
a föld felé, amiről a bolond mesélt,
aki homokkal szór be mindent maga körül.

A hegy lábáról omló kavicsok
fejen találják azt, akin az isten át akar lépni.
Szerinte ilyen vagy, mert nincs semmi,
csak varázslat, bőrbe szegelt gólyaláb,
elfüstölt növények illata,
zavaros beszéd a kígyóval,
körülötted kötél, feletted glória.
Kalapácsot szerzel, rombolsz.
Nincs kőház, se barlangba vájt
otthon, csak szabad levegő,
üvegbúrával ölelt táj.

Visszatükrözött kékségből kezd szőni,
ujjaival az ég szálait, egyesíti a föld bugyogását,
rétegenként vájja bőre mását a földbe,
ami hagyja magát, úrrá teszi maga felett,
testét belőle fogják újra kifaragni.