Elhagyta értem a fáraók testét

Előbújt a sötétségből,
elátkozott mindenkit, aki elmenekült.
Hajnalban késéleken térdepelt.
Epilepsziás rohamok kísérték
hallucinációit.
Azóta másképp számítja az időt,
azt mondja, a miénk lejárt.
Féregjáratot fúr belém,
pálmaborral mosdat,
a kincseket a hasüregembe rejti.
Tartósítja a kapcsolatunk,
szívszkarabeuszt helyez mellkasomra.

Éva lebomlása

Hozzám igazítja fehérvérsejtjei számát,
azonosul a gyengeséggel.
Homokot morzsol csontjaimból,
megtölti velem üregeit.

Csontvelőből,
nem bordából teremti magát.

Nem bomlik le bennem az almacsutka,
nem dönti ki fáimat.
A kígyó mérge erősödik, ha látja:
mellettem egyedül marad.

Káosz

Gerezdre bomlik az egész,
héját szedik a világnak.

Felhőt pöfékel az Isten,
a nők tüzet okádnak.

A moha benőtte testünk,
nem tudjuk megbékíteni egymást.

Kéken habzik a szánk, vért nyel
egy róka a kerítés tövében.

Drótba tekert prémre vadászik
a gyáva, aki fél a tenger vizétől.

Ólomból Dunántúl

Leszakadt mennyezet alatt fekszem,
mellettem lemezek kupacban,
megidézek róluk egy-egy dallamot.
Véresre karmolnak a macskák.
Anyám kutyák ugatása alá énekel
mindent, amit nem hallhatok.

Álmomban mindenki vagyok,
senkit nem ismerek fel közülünk.
Álmomban anyám vagyok,
soha többé nem jövök haza.

Gerince Möbius-szalag,
összecsavarja a szél,
visszafelé fújja dombjait.

Ólomba öntöm magam,
ne tudjon elmozdítani.

Lefekvéskor meséket

Álmom volt egy népről,
mely nincs az ébrenlétben,
nappal sötétséget idéznek az égre,
éjjel miattuk nem alhatok.

Olyan percben élnek: az időből kilóg.
Jövőm képeit jelenítik, formáló
kezük simogató.

Olyanná lettem, akárcsak ők a múltban,
megtévesztő, semmihez nem
hasonlítható, mégis ugyanaz.

Amikor találkozni akartak velem,
csengettek, mire ajtót nyitottam,
elrejtőztek előlem.

Sosem láttam, csak hallottam őket,
lefekvéskor meséket suttogtak
magukról.