Kopriva Nikolett
Tudósítások

Mit tudtok ti a Holdról, költők?
Én ott voltam fönn, én jártam rajta...!
                                                   Szőcs Géza

Amikor a Holt Költők nevű pekingi bárban
utazásairól beszélt fennhangon,
ők nevettek, de én láttam:
az Ön szemében hunyorgott a Hold.
Azt már csak suttogta, hogy kinn a súlytalan csendben,
a ragyogásban
Ön megöregedett, és fehér hajjal szállt ki
az elillanó űrhajóból,
alig ismerte fel a család.

Többen látták, hogy lebegett a hesboni tavak fölött,
látták a Szent Péter katedrális ablakából mosolyogni,
Kolozsvár szűkös utcáin firkálni kis füzetekbe;
mondatai ott maradtak a korareggeli dérben.

Amikor Ön eltűnt, lábnyoma alatt
didergett a föld.

Nagy Lea
Úgy hiszem

                   Szőcs Géza emlékére

Én mindig, amikor végigfekszem a földön,
arcommal a földnek, nyitott szemekkel és szájjal,
úgy hiszem, egyedül vagyok.

Kipergek, mondom, és szorítom magamat a földhöz,
arccal, nyitott szemekkel és szájjal.

Úgy hiszem, egyedül vagyok, mert ilyenkor minden
és mindenki kipereg belőlem.
Esőcsepphez tudnám hasonlítani leginkább azt, ami vagyok.

Majd, amikor kipergettem mindazt, amit tudok,
abban az esőcsepp-pillanatban, elpárolgok, és
semmi sem marad emlékül rólam, magamnak.

Szabó Fanni
Tűk alatt fekszik

„És nem találtuk meg a tavat! A parton törpefenyők, apró fehér épületek.
Kedvesem, keressük meg a tavat.”
                                                                                        Szőcs Géza: A tó

Ég és föld között kerestük,
azon a vékony határon fésültünk át
mindent, amit szemünk látni képes.
Viszont, amit nem akartunk látni,
arról álmodtunk, rémes alakok
formálják olyankor a szépet
sosem-volt csúffá, sosem-voltak
válnak valós anyaggá, de ami igaz,
mi azt kerestük: a tavat, a törpefenyők
gyantaszagúságát, az apró fehér
épületeket, amiket nem építettek
még meg, pedig mennyi évig
hulltak a fenyőtűk, mennyi évig
magasodtak téglái otthonunknak.
És nem találtuk meg, nem köszönt
vissza semmi, mindig a holnapot
vártuk, az egyszer valamikort jönni,
ami tűk alatt fekszik, fehérlik ebben
a labirintusban, aminek közepén a tó,
körülötte a ház, amiben éltünk.

Csornyij Dávid
Pánik-roham

„…ha korábban jössz – ha korábban jöttél volna! Nem ma. Nem ma. Máskor.”
                                                                                                                        Szőcs Géza: Nyitott szemed repkény a kenyerekben

Néha lopok magamtól, ha úgy tetszik, emlékbetörés,
most egy hajókabinban bűnhődök érte.
Hogy az én ítéletem vagy a tied, már nem tudom.
Formát fagyaszt arcomra az őszutó,
hallgatom a per anyagát, miközben azt nézem,
hogyan születik meg a reggel a Margit-hídon.

flashback

A Galya-kilátón kicsit megpihennek az idősejtek,
hunyorgó szemekkel imádkozunk a hajnali Naphoz.
Nem tudom, hogy a magasságtól vagy a mélységtől félek.

Tenyeremen a medrek patakot izzadnak,
e kéz néha ökölbe szorított sorscsapás, amivel
ütlegelem magam, olyan gyorsan, hogy
elhangzik a csatakiáltás a pánikroham előtt.  
Kuporgok, s keresem a sarkok ölelését,
nem tudom eldönteni, zsoltárt énekeljek,
vagy Szomorú vasárnapot,
hever bennem a lélegzet.

             flashback
Egymás hátát kitámasztva
kerestünk szabadságot a téglafal mögött.
A margaréták csöndjében találkoznak a vasutak.

Fülembe költözik a világ,
egykor az enyém volt,
már akkor sem voltam jó szerencsejátékos,
elvesztettem, mostoha szám a tizenkilences,
számok, hangok, színek, így terelek,
festékbolt az élet, nem mi színezünk,
csak az igenek meg a nemek, rózsaszín,
fekete, fehér, a talánok meg elvesznek
a színek vircsaftjában.

flashback

Okkersárga kabátjában a ragaszkodó szavak
zsebeket varrnak be.
Hiányzik ez a beteges plüssgenetika.

Zöldhályogos emlékezetté válhatna a múlt,
babapózban fekszem, rángatózom saját páclevemben,
– minden rémkép egy tréfás történet lehetne, –  
valaki szedjen ki ünnepélyesen a testemből,
túl korán jöttél és túl későn tettél vissza,
máskor kellett volna, mert megérik benned az ember,
nem ma, nem ma, máskor.

flashback
Múlt évben csak neked volt díszített fenyőfád,
a pátoszának akkor sem tudtam hinni.
Nálad maradt az összes karácsonyom.

Kemény Gabriella

                             Parafrázis Szőcs Géza Húsz című versére

Becsukódott mostan az év, akár az óriáskagyló,
hang nélkül zárult össze mögöttünk,
roppant zavarodottan néztünk egymásra,
akik itt maradtunk,
az útra is alig emlékszünk, ami elvezetett ide
reméljük, hogy megmenekülünk.

Emléke lennénk bármilyen kornak,
csak ennek nem,
egyetlen év kusza
rengetegéből kiléptünk
egymás kezét szorítva,
egyformák vagyunk,
egyetlen illúzió, kiszáradt adathalmaz.
Látom magunkat egyesek és nullák
között szétporladni.
Te már a kagylóban,
mi meg tartunk feléd

Farkas Kriszta
A hajócsavar sorsa

                                  Szőcs Géza emlékére

mégsem találtam meg azt,
aki örülne annak a nyamvadt,
hajócsavar-illatú hajócsavarnak.
pedig a terv kitűnő volt, már
lassan tökéletes;
tökéletesen szétszedett,
levetkeztetett fémdarab.
mára azonban a zsebpiszok
megette, elrejtette szem elől,
még én se kapnám meg,
pedig rajtam van a kabát…
de talán nem is akarom
megtalálni a hajócsavart,
mivel, mióta elérhetetlen,
hajtja bennem valami a lelket.
a kamrák falaiban nagy a zsongás,
a hajtóerőm mostanában mégis a kongás:
így vesztettem el a hajócsavart,
a gondolataim azóta csaponganak,
majd elmerülnek a víz alá, és csobbannak egyet,
és azt hiszem, hogy valahol a mélyben
megtalálnak téged.

Törteli Réka
Máshová menni hiábavaló

Ha nyelvjárás tölti meg a számat, én úgy mesélem majd,
hogy a zseleznicskáról jöttem, nem a vasútsorról.
Idegen lesz számodra. Magyarázkodom, olyan keserű ez,
mintha zsályát rágtam volna, észrevétlenül ékelődnek
a szavak a fogaim közé, olajzöld a gyöngyházfehérre.
Látlak, mikor még meg sem születtél. Azon a keskeny utcán,
ultramarin munkásköpenyben, reggel még fütyörészve.
Cipőket varrsz, a tű a kezedbe szalad, estefelé már önmagad
húznád a kaptafára. Kinyitnád a szádat, hogy éljen-éljen.
Konzerv lesz a vacsora, hazai, bádogízű. Éjjel majd kártyázunk.
Sietünk, gázolunk a hólében. Otthon masszírozni kezded a bütyköket
a lábamon. Ránézni sem bírsz már, de folytatod. Kopogós sarkak,
felfutó szem a harisnyán. A fűzőm összetekert cérna. Még négy hónap,
és május. Éljen-éljen.  Lesz majd fűzőnk, meleg vacsoránk. Mezítelen
lábak a ruha alatt. Szépek leszünk, nem mondja rám senki, hogy mosdatlan
városszéli dáma. Büszkén vonulunk, engem szorít az új cipő, a harisnyám ép,
a szemem fénytelen. Füstös vagy, a kezed úgy kap utánam,
mintha én is elfutnék a gyárszalagon.
Itt nem néz senki.
Megszoktak bennünket.
Máshová menni, hiábavaló.
Látod, esik, de ez nem olyan.
Van melegvíz, ülsz a kádban.
Itt maradok.
Love me. Lave-moi.

Fehér Enikő
halottakkal nem veszekszünk
(csak kölcsönvesszük a szavaikat)

                                  úgy érzed, zsugorodnak benned a sirályok

1.
Ki iszik a pohárból, amit otthagytak
gyorsan távozó vendégeink?

A toron nekik is terítünk,
magunkra öntjük a maradékot, mikor nem látja senki.

2.
Vigyáztál magadra, de ki vigyázott rád?
a szavaidból építek katedrálist,
Odüsszeusz, derék Odüsszeusz.

(mi dobogott szíved helyén, alma vagy körte?
férgeivel milyen isten gyötörte?
mi dobogott szíved helyén körte vagy alma?
elvinni téged kinek volt hatalma?)

3.
A szél neveket köhög az estébe,
tenyeremből kicsírázik egy bokor,
ma a kút fenekén terítenek vacsorát,
hiába futsz, nem érlek utol.

Kovács Újszászy Péter
Cinegék arcodon

„Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
összeforrasztva minket két szonettben;
ölelnélek tizennégy karral téged”
                                                 Szőcs Géza: Első szonett

Hókristály feszül a tövisekre.
Körülöttünk alvó galagonyabokrok,
meggyvágók szárnycsapása hallszik,
egér sem mozdul a gyökerek között.

Télillat fészkel a hajadban. Úgy ölelsz,
mint elszáradt fenyőfák ágait a tűz.
Szívesen lennék gyerekszobád dísze,
ha tudnám, egy tűlevél

tenyeredbe hullik le rólam.
Látod? Együtt maradhatunk!
Karácsonyig újból havazhat.

Arcodon pihenő cinegék a szeplők,
lábnyomaink az ösvényre fagynak,
két pár bakancsról mosolyog december.

Szeder H. Réka
Továbbfűzött gondolatok

                                                               Szőcs Géza – Te mentél át a vízen? (1975) c. verseskötetére

„És lesz úgy, hogy szavaim színtelen üveggolyóként fognak pattogni a föld tetején, és lesz úgy is, hogy puskagolyóként ütik át az emberek fejét, hogy gondolattá világosodjanak benne.”

„Jaj, mi lesz velünk, ha itt az éjszaka?”

beterít majd minket a héjak halmaza
alvó fagytüskék bozontja
emlékeinket magából kiontja
az égi sárga szem;
égisze m
indenkit,
aki őt figyeli,
azt magába nyeli.

Kihűlt az ég, majd kettérepedt;
a hidegtől könnyezik a szemünk,
a pilláink mögé rejtekezünk.
De kilátszik a szemhéjak mögül az űr
vagy az álom vége,
ordít a menny, s Léthe
minden ébredésnél végigsimítja ujjait
rajtunk. Pillanat lehet csupán, hogy a héjaink

láthatóvá válnak; mi a volt és a lesz;
hogy kettőnk élete hányszor és hányféleképpen zajlott le eddig,
s a türelmes kéz ekkor egymásra helyez
minden héjat, és a héjakban a minden; amit, s ami csak eddig…

Ilyés Krisztinka
Csészéd idelentről

                                                 Szőcs Géza A félig üres csésze című versére

Idelent vívódunk a léthatárral.

Teletöltjük még utoljára
a félig üres csészédet.

Hallasz minket odafentről?
A tenger hullámai elnyomják
a pince emlékzaját.

A padláson találhattál még egy létrát.
Meglehet, ordítottál, toporzékoltál, és
lélekben lélekvesztőn siettél felfelé.

Lázár Kinga
Atlantisz

A földgömb túlsó oldaláról beszélünk,
a csipkeszélű tó mellett.
Sziámi testvérek ezek a napok.

Kicsomagolsz engem.
A bőröm selyempapír, serceg.
A bordáim között keresgélsz.

Ujjperceid követik a történeteket,
amiket a vérsejtjeim hordoznak
egy víz alá költözött városról.

Nem ismertem az elsüllyedt szigetet,
nem jártam ebben a városban,
minek mészkő templomai a csontjaimmá váltak,
és sosem láttam a földgömb túlsó oldalát.

Hallgatok tudatlanságomban.
A csipkeszélű tó mellett,
sziámi testvérek ezek a napok.

Magyar Eszter Csenge
Séta

„A Nagy Medve az égben,
egy szív-báli barátom
sorsom egy csillagképből
követi messzelátón.”
                               Szőcs Géza: Medve az égen, mancsában messzelátó

Ha felnézek a Nagy Göncölre,
táltosok ülnek vállaimon.
Fénysebességre tanítanának.
Nem hagyom.

Egy elszeparált közelképben
mozdulnak végtagjaim,
megfeledkeztem róla:
emberként vagyok jelen
az ég küszöbén.

A csillaglépcsőn fel-
keresem, aki megállíthatna,
itt kellene maradni még
újraöntött homlokrácsokkal,
rajtuk bolygókotta, igen, a nevem szolmizáld,
nem szólhatok magamhoz sohasem,
ha a szád túl sebesen jár.

Álarcos idegen
felém tart egy tűzifával megrakott
szekeren,
leveleit sem kézbesíthetem,
összefűzzük kezeinket
vakon,
hidegen.

Szeretnénk felismerni,
autonómiánk hol lapul,
amikor velünk született képességekkel
kínozzuk önmagunk,
míg medvebőrben, sétabottal, megnyúlt tekintettel
el nem jutunk valakihez, aki megtanít
egyetlen képbe sűríteni
a látószög-váltások fortélyait.

Szabados Attila
Magasnyomás

                   „s hallgatom, hogy növik be a fák
                     a földgömb túlsó oldalát”
                                                          Szőcs Géza

Ha elég sokáig fekszel, a fű
eltűnik alólad. Bőröd
simított gyeptégla,
mellkasod ropogását
egyedül a Föld túloldalán
hallani. Átszivárgó
éveidből erdők nőnek.
Márciusban megrepednél –  
sírkő a hirtelen melegben.
Alattad egyre mélyebb
nyomat, domborodik
az Amazonas vörös
földjén, kifordított
cseppkő, testnyi sziget,
minden lélegzettel lassan
emelkedik, semmi
félelem, hallgatják
a fák, szétszórják a sok
levélről, lélegzeted
egymás között újraosztják.
Mire rád találnak a kertben,
a növekvésben minden
leáll. Erdőtüzek futnak,
amíg itthon visszanő a fű.

Szőcs Géza az Irodalmi Jelen 2020-as októberi díjátadó gáláján a Trianon-számunkból olvas fel. A fotót Király Farkas készítette.