1.

Egyetlen alagút sem
nyúlik a sírig.
Azt ígérték,
hogy a fény felé visz.

2.

A másik arcában
találd meg a ráncot,
ami otthonoddá
ringatja haragod!

3.

Nyisd ki a tenyered,
hogy megpihenjen benne,
ami jönni akar,
és felszállhasson róla,
aminek mennie kell!

4.

A pillanatot, mint
elillanó pillangó szárnyát,
szemeddel úgy illesd,
hogy szívedbe színeit
elmenthesd!

5.

Miklósom, szentem,
cipőmet levettem,
csodára megérett
csontkopár lelkem.

6.

Próbálom a jégvirágot
csokorba kötni.
Megtanulok, ami van,
annak örülni.

7.

Minél hosszabb
a mélysötét éjszaka,
a napfelkelte
annál fényesebb csoda.

8.

Egyik lábról másik lábra
áthelyezni a mérhetetlen
súlyt – lépésről lépésre
vonszolom magam
a tejfölszín ködben.
A hit talán nem több:
nem látni az utat, de menni
a valahová érkezés felé.

9.

Kint harsogva-villogva
közeleg az ünnep.
Bent forrásukat keresik
a reszkető fények – 
jeleket küldök
az elérhetetlen égnek.

10.

Mérlegelek,
kibillenek,
reményeknek
ágyat vetek,
keresgélek,
megpihenek,
átbillenek,
újrakezdek,
a csodákban addig hiszek,
míg születni kénytelenek.

11.

Fényeddel hajolj hozzám,
ha botorkálok félszegen,
mert látod, vak az ember,
csak tapogat védtelen,
ha lámpását töri a félelem.
S ha utána szemem rád emelem,
s megfürdesz tőled kapott fényemben,
egymás lángját égjük:
a közös végtelent.

12.

Nagy lángok égnek alattam.
Ha nem kavarod fel időnként bennem
a súlyos, lerakódott fájdalmakat,
félek, odakozmálok magányomban,
s undorral köpsz ki, ha megkóstolsz, Isten!

13.

Megsejtheted a maszk alatt
a mosolyba csomagolt
méregfogakat – 
hidd el, a szeretetedtől
mind kihullanak.

14.

Az ünnep nem a fiókból
előrántott patyolatszín
damasztabrosz,
amit a foltossá fakult
hétköznapokra terítesz.
Az ünnep te vagy,
aki rongyosan, fáradtan,
hajszoltan is átölelsz.

15.

Az ember az, aki
falnak támasztott háttal
térdroggyanásig,
gerincroppanásig
cipeli azt, amit nem bír,
vagy az, aki döntést hoz,
és leteszi azt, ami
erején felül van?

16.

Véletlenül nyitva maradt tenyeremből
ma nem gurultak el
a tárgyaim.
Talán, ha lelkembe
kalitka helyett
kifutópályát építek,
s utat nyitok a félelemnek,
madárkáim ki nem repülnek.

17.

Anyám kődarab,
apám az űr maga.
Előttem, mögöttem
zárva az utak,
s az életek párhuzamos
vonalak a mindenség jászolán:
amikor megszületek,
valami befogad vagy kizár?

18.

Tűleveleiden
csodaszép díszek
az ölelések.
Így válhatsz
szúrós fenyőből
csodát hirdető
karácsonyfává.

19.

Amikor kifele
minden kapu bezárul,
magadba kapaszkodj,
kulcslyuknyi fénycsóvába,
s keresd, mert a legbelső szobában,
ahol még soha nem járt ember,
kockáira hajolva vár a gyermek isten.
– Kezéből kezedbe – 
kockánként rakd újra,
amit lebontott kint
a tegnap háborúja!

20.

Hogy vannak napok,
amikor az ember megangyalul,
elhiszem.
Hogy bármit mondtál,
rossz mégsem voltál,
most elhiszem.
Hogy kimondani
a kimondhatatlant
azóta sem probáltad,
elnézem.
Hogy ugyanazon anyagból
vágott mindannyiunkat
a végtelen kezében
meg-megcsillanó olló,
hidd el, és dolgozd fel!
Magad s a világot
mérd ugyanazon a mérlegen!
Béke legyen!

21.

Amikor valamitől távolodom,
akkor valamihez közeledem.
Bárhova érkezem,
otthon leszek.

22.

Ahogy a víz koncentrikus körei
a becsapódó kő felett,
úgy fodrozódnak egyre nyugodtabb
hullámverései a lelkemnek.
A remény az utolsó gyertyám.
Lángot őrizek.

23.

Még nem vagy sehol,
mégis gyerekként visszaszámol
minden megszelídült felnőtt.
Remény, fényszemű jóság,
puhára vetve bennünk a jászol:
nekünk kell most megszületni újból.

24.

Csengőd nem csilingelt,
szárnyad sem lebbent,
csak elsuhantál, mint aki félti
üveglelkét ebben az éles
labirintusban.
De érezlek a mindent elsöprő felismerésben:
ha utolsó sejtemig szétosztom magam,
létezésem értelmet csak akkor kaphat.