A nyár első napja 

Anyámat ma temették. 
Halvány-lángoló fénycsapjait lassan 
elnyeli a gödör, amibe rakták. 
Kopog a koporsófedél.

A közönyre gondolok, 
hogy égeti a vállam a nap, 
és túl magas sarkú a cipőm. 
Arra gondolok, öcsém látott téged a
hullaházban, ahogy felszabott 
koponyádról szinte lefolyik a hús.
Az már nem az anyánk volt – mondta, 
és pontosan ezért nem akartunk nyitott koporsót.

Utoljára a kórházban láttalak, 
meztelenre vetkőztetve feküdtél, és 
ötévessé zsugorodtam;
vörös arccal, ordítva sír egy gyermek –
anya, merre vagy?

Hát ennyi csak az ember, test: 
a 120-as vérnyomás, a lélegeztető,
a magas homlokod, 
a verítéktől hátratapadt haj,
és hogy kétoldalt fogjuk a kezed.
Azt a puha kezed.
Megdöbbentő a simaság.

Aztán azt mondtad, nincsen semmi baj, 
pedig láttam, hogy bokád fölé 
már felkúszott a kékessárga halál.
Azt mondtad, nincsen semmi baj, 
persze, nem szóltál semmit, csak
az érzés volt meg, 
hogy ágyad felett háromszögcsúcsban 
mintha lebegnél. 
Megremeg a tér, 
csöndben álltam én is ott, hogy
hátha jönnek majd a szavak, 
mit is mondanak ilyenkor a filmekben, 
nincs bennem semmilyen 
patetikus végszó, a torkomból
alig szakadt fel valami, 
csak zavartan zsazsáltak a gondolatok
koponyám közepén, mint a darazsak, 
falának csapódtak tompán.
Fejben már te nem voltál, tudom.
Hol van olyankor a lélek, 
ha beáll az agyhalál?

Gyermek vagyok. 
Szorongva várom, hogy visszagyere.
Álmaimban együtt fürdünk esténként, 
valamit mesélsz.
Sétálunk, a víz zúg, 
sós levegőt fúj orrunkba a szél.