A vágy Évában folyton szomjas

Éva

Ismertük, láttuk szerelmesen:
az éhség koncolta fel vágyát.
Iszap-teste Ádáméra nőtt.
Láttuk mámorában, égő boszorkamáglyán.
(Lázár Kinga – Éva köztünk volt mindig...)

Libbenő édenkertben
Ádám bordájából reccsen Éva.
Suhogó szavak közt, mint sámán,
a hadaró-hazug próféta,
ki éppen érkezik –
csábító, tekergő roppant veszély.

Csillámlik Éva gyümölcs-arca,
piszegő bódulatban az ártatlan szeszély.
Az eszmélet vöröslik, éhezni kezd,
a tiltott gyümölcs virul, nevet:
– Megkóstoltál, meg kell fizesd
az eddigi ittléteteket!

Földre űzött szennyes testek
bűnhődése rút-hosszas;
tengődnek, áramlatokba vesznek.
A vágy Évában folyton szomjas.

Maradó

Kitárod a félig nyitott ajtót,
rebbennek szemeim, robban ajkam.
Nem látok a citromcsepp-könnyektől:
szótlan-merengőn nézlek, bár zaj van 

tomboló, tajtékzó tenger-elmémben. 
Harapnálak. Hagynám a hosszas út 
taposását, szikla-szavak szúrását.
A vágy mindkettőnk szemében aludt. 

Belépek: ébredünk és ragadunk,
s forrón zsongok mézességed mellett. 
Szapora láz-csókok a jövőnek:
tenyeremben szerelmes percek.