Ludman Antal emlékére, avagy aki megjárta Villach-Klagenfurtot

Hová mennek a kucsmát hordó nagypapák?
Zsíros bőrcsizmájukban nyikorog a sorsuk,
ahogy meglőtték őket, s gránátszilánkos
lett a lábuk, asszonyaik vasalt kapcát adnak
rájuk, lehajolnak fájós derekukkal, hogy 
becsavarják a frontot megjárt hétmérföldes
lábakat. A villach-klagenfurti fagyos éjszakákban
ugyan hová lépnek, tudják-e, merre menetelnek
vezényszóra, mert nem ülhetnek, mint egykor,
lóra, csak mennek-mennek a halálködben,
arcukról egy-egy olvadt fagycsepp lecsöppen, 
s akik az árok mellett gyalogolnak, nem szerencsés,
ha összerogynak, belelövik az árokba őket, a hajadonfőtt
menetelőket – 

De hová mennek a kötőt hordó nagypapák?
Lovat abrakolni, szeneslapátot felvenni,
Isten tudja, hány mázsa szenet fel-s lelapátolni,
és tűzifát zsákban hátukon cipelni, ingujjukat
könyékig feltűrni, egy üveg Borsodit a sarki
kiskocsmában felhajtani, majd a lovak közé
csapni, s hajtani-hajtani, otthon az udvar
közepén megállni, kikötni, szecskát vágni,
vederből megitatni, a kerti csapnál derékig
levetkőzni, főzött szappannal megmosdani,
a kék kötőbe az arcot megtörölni, a homlok-
ráncokon végig simítani, hogy ne gyűrődjön
a kalap alatt össze, mint őszidőben a szántások
földje – 

S ha elmennek egyszer a nagypapák,
búcsút intenek nekik a kifeszített almafák,
asszonyaik úgy hajolnak föléjük, mint akik
szemükkel is jelzik: hagyd csak, majd 
mi elintézzük, s amikor ütni készül az 
utolsó óra, a nagyapák közül sokan
akkor ülnek fel az égi lóra, s befogják
maguk elé a Göncöl szekerét, de előtte
még megisznak két korty feketét. S ha
kérdik asszonyaik, kik verték úgy meg
őket, a téeszbe be nem lépőket, össze-
szorított szájjal válaszolnak, majd a fal 
felé fordulva visszavonulnak, s magukkal
viszik a sírba szegények, azt is, ami fájt,
s azt is, amikor legények voltak, és kurizáltak,
asszonyt szerettek, gyermeket nemzettek,
s a rántott levest szürcsölve kanalazták,
s a lágertörténeteiket mennyien hallgatták – 

S ha egyszer tényleg végleg elmennek a nagypapák,
(előbb még ők ásták s húzták a sírt, most nekik ássák)
milyen lesz a vasárnapi húsleves íze nélkülük?
miket visznek magukkal, mikor elhagyott minden erejük?
s ha majd buggyan a tavasz, rügyfakadó barkaág várja az imát,
akkor lesznek ők kucsma nélküli, szederinda-tenyerű, 
pilinkélő hóban hagyott emlékű, egyszeri, drága nagypapák.