Kiskora óta szerves része az életének a művészet és az irodalom. Legyen szó saját versről vagy irodalomtudományos munkáról, rajzokról, a precizitásra törekszik. Addig nem ír le semmit, amíg nem áll össze minden képkocka a fejében. Jókai Mór költészetéből doktorál, amellyel eddig csak hézagosan foglakozott a szakirodalom. Mentorprogramunk során ebből a munkából is kapunk ízelítőt és többek között olyan fontos, közelmúltban elhunyt költők műveiről, mint Kinde Annamária, Lászlóffy Aladár vagy Szőcs Géza – Fülöp Dorottyát, az Irodalmi Jelen debütdíjas szerzőjét kérdeztük.

– Jókai Mór verseivel foglalkozol a doktori dolgozatodban. Ritka téma, úttörő vagy ebben, azért is kezdem ezzel az interjúnkat. Válassz, kérlek egy olyan Jókai verset, amely leginkább jellemez téged, afféle tükör számodra!

– Nem igazán önmagam keresem ezekben a versekben. Maga a tudományos probléma foglalkoztat inkább, vagyis hogy létezik egy óriási, több száz versből álló szövegcsoport, amellyel ezidáig nem vetett számot a szakirodalom. Jókai pályájának kezdetétől a végéig jelen volt a költészet: kilenc éves volt, amikor egy-egy verse megjelent a Társalkodóban és a Regélőben, és egészen idős koráig számos költeményt írt –, bár megjegyzendő, hogy az élete végén a lírája leginkább a magánszférára korlátozódott. Ha tehát az alkotói út alakulását szeretnénk vizsgálni, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az, hogy a versekkel is számot vessünk. Úgyhogy, ha valami tükröt mutathat rólam, akkor az maga a probléma iránti érdeklődésem. A kutatásomat pedig, ahogy fogalmaztál, abban az értelemben nevezhetjük „ritkának”, hogy Jókai költészetéről valóban nem készült átfogó szakmunka, de hadd említsem meg itt Fried István, Török Zsuzsa és Hermann Róbert nevét, akik kiváló tanulmányokat közöltek egy-egy versről.

– A mentorprogram során olvashatunk tőled esszét Jókai költészetéről, a doktori dolgozatban azonban, úgy tudom, nem esztétikai szempontból közelíted meg a témát.

– Jókait nem véletlenül tartjuk íróként számon. Nem volt paradigmaváltó költő, a versei sok szempontból nem voltak kiforrottak, s minden bizonnyal ma is fennakadnának sok olvasói értékítélet szűrőjén. Viszont ami érdektelennek tűnhet az átlagolvasónak, az fontos lehet a kutatónak. Semmiképp sincs szándékomban rekanonizálni Jókai költészetét, vagyis nem szeretnék olyasmit bebizonyítani, hogy „Jókai nagy költő volt”. Szilágyi Márton és Vaderna Gábor kutatásait követve a szövegek használati módjának megértéséhez szeretnék közelebb jutni. Más szavakkal élve az érdekel, hogy Jókai miért és milyen alkalmakra írt verset, milyen lírai munkákat közölt a lapokban. A disszertáció leadásáig még előttem áll néhány év, meglátjuk, mi lesz belőle, és sikerül-e ennek a szövegcsoportnak egy releváns értelmezési keretet teremteni.

– Melyik szerinted a „legkortársabb” Jókai-vers?

– Nem tudom, hogy Jókai verseit merném-e „kortársnak” nevezni. Inkább mindenkinek a saját olvasói ítéletére bíznám, hogy ő maga melyik vershez tud kapcsolódni. A Jókai-versek között elég jelentékeny mennyiségű alkalmi vagy közéleti szöveg található, amely a korszak egy-egy aktuális eseményéhez kötődik. Mindez azt vonja maga után, hogy sok költeményt nehéz a kontextus pontos ismerete nélkül értelmezni. De természetesen az is könnyen meglehet, hogy ha valaki beleolvas a verseibe, talál magának olyan szöveget, ami számára akkor és ott sokatmondó lesz, hiszen minden olvasó más háttérismeretekkel és érzelmi állapotból közeledik egy szöveghez.

– Hogy viszonyulsz Az arany emberhez? Mikor olvastad, és milyen impressziókat váltott ki belőled fiatalon? Átugortad a tájleírást, vagy kifejezetten élvezted?

– Ha jól emlékszem, körülbelül 10–11 éves koromban olvastam először Az arany embert. Nem ugrottam át a tájleírást, sosem ugrok át semmit egy regényben. Nyilvánvalóan voltak olyan részek a szövegben, amelyeket az életkoromból kifolyólag még nem értettem teljesen, de a regényvilág eléggé magával ragadott. Amikor líceumban újraolvastam a könyvet, másképp láttam az egészet, mint a korábbi olvasmányélményem során, és már sokkal több problémafelvetést érzékeltem belőle, egyetemen pedig végképp új szemszögből tudtam rátekinteni. Szóval ennek a műnek megvan a sajátos útja nálam, és örülök annak, hogy fokozatosan egyre több jelentésrétege tárult fel előttem. Visszatérve a tájleírásra: ha egy szövegről beszélünk, nem szabad elfelejteni annak a korszaknak a kontextusát, amelyben keletkezett. A tájleírásoknak megvoltak a maguk funkciói: a 19. században nem volt tévé, ezért sok olvasó igényelte az ilyen részeket, mert innen ismerhette meg azokat a helyszíneket, amelyeket a saját szemével sosem láthatott. Emellett természetesen a leírások szimbolikus többletjelentéseket is hordozhattak, amelyek a mű mint kompozíció szempontjából szintén lényegesek voltak.

– Noémi és Tímea az elnyomott nőket testesítik meg, vagy pedig inkább a forradalmár, individualista nőt látja bennük az olvasó? Mit mondana a ma emberének a két karakter, hát a főhősé? Meg az sem utolsó szempont, hogy van a regényben két fontos állatszereplő, Almira és Narcissza.

– Szerintem egyiket sem, nem látom őket ennyire sematikusnak, és nem is fogalmaznék ilyen végletekben. Az életmű sokféle szereplőt vonultat fel, talán mondhatjuk azt is, hogy érződik rajta egyfajta enciklopédikus igény, amellyel Jókai a világ sokszínűségét igyekezett leképezni. Ebben a sokféleségben Noémi és Tímea egy-egy szereplő, aki különböző élethelyzetekben cselekszik a maga lehetőségei szerint, és nem hiszem, hogy konkrétan egy-egy eszmének vagy jellemvonásnak lenne a testet öltött mása. Nem beszélnék elnyomásról itt, hiszen Tímea a férje távollétében olyan üzletasszonnyá válik, aki egyedül képes megoldani a problémákat, Teréz mama a Senki szigetén önálló egzisztenciát, külön kis világot teremt magának és a lányának, Athalie pedig határozottan kézbe akarja venni a sorsa feletti irányítást. Bár vannak bizonyos korlátozottságaik is, ismét fontos a korszak kontextusának a figyelembe vétele –, ezek a nőképek ugyanis nem voltak szokványosak ebben az időben, hiszen sok más szerző egyáltalán nem bízta a kulcsmozzanatok elvégzését a női szereplőkre. Tímár Mihály nagyon is emberi, és szintén nem sematikus, hiszen egy egyszerre szerethető és morálisan elítélhető főszereplőről van szó. Az ilyen típusú szereplő középpontba állítása egyrészt narratológiai kihívás a szerzőnek, másrészt különös játék az olvasóval, hiszen szimpatikusnak vélünk valakit, akiről mindvégig tudjuk, hogy csaló. Sőt, egy lépéssel tovább is mehetek világirodalmi téren: szimpatikusnak vélünk valakit, akiről mindvégig tudjuk, hogy gyilkos – gondoljunk csak Raszkolnyikovra a Bűn és bűnhődésben.

– Jókai Mór mely művei lennének szerinted a legalkalmasabbak házi olvasmánynak általános és középiskolásban? Folyton vita tárgyát képezi Jókai, ezért is vagyok kíváncsi a te véleményedre, egy huszonévesnek erre bizonyára jobb rálátása van, hiszen nem olyan távoli az iskolával kapcsolatos élményanyaga. 

– Nem szeretnék mások helyett beszélni, mert azok a pedagógusok, akik nap mint nap gyerekekkel foglalkoznak, árnyaltabb választ tudnának adni erre a kérdésre. Inkább csak néhány ötletet mondanék. Jókai az 1890-es években írt meséket is, amelyeket tudatosan gyermekközönségnek szánt. Talán érdemes lenne próbát tenni ezekkel a szövegekkel, mert terjedelmileg nem túl hosszúak, és úgy hiszem, kellően szerethetőek. A leaotungi emberkék például számomra nagyon kedves olvasmány. Ezenkívül megjegyezném, hogy Jókainak egyébként kitűnő humora és iróniája volt, lehet, az sem lenne rossz dolog, ha ezt az oldalát is megismernék a gyerekek. A regények oktatását ugyancsak fontosnak tartom, még akkor is, ha sokak szerint ezek ma már nehéz iskolai olvasmánynak számítanak. Úgy látom, hogy ha az ember találkozik egy olyan szöveggel, amelynek az elolvasása kihívást jelent a számára, az nem feltétlen baj, hiszen az ilyen olvasmányélmények révén nagyon sokat tud fejlődni az egyéni gondolkodásmód és ízlés. Természetesen abban, hogy kinek milyen élmény marad az egyes szövegekkel a találkozás, nagyon sok múlik a tananyag strukturálásán vagy a pedagógus választotta oktatási módszeren. Bízom abban, van mód arra, hogy a kihívást jelentő szövegek is közelebb kerüljenek a diákokhoz. Általánosságban, a Jókaival való ismerkedéshez például jó kiindulópont lehet Hansági Ágnes tavaly megjelent, szép kivitelezésű könyvecskéje, amely a Móric, Mór, Maurus: Jókai címet viseli. Ez a bájos kiadvány olvasmányosan és néhol humorosan mutatja be Jókai életútját.

– Sokoldalú művész vagy, rajzolsz, verseket írsz, a tudományos munka sem áll tőled távol, több irodalmi lapban publikáltál, az Irodalmi Jelenben saját verseid illusztrációval jelentek meg, a mentorprogramunk is ilyen versközléssel indul. Mi volt előbb, a rajz vagy a vers?

– Mindkettő jelen volt valamilyen formában már a kezdetektől. Emlékszem, egész kicsi voltam még, amikor több délutánt is azzal töltöttem el, hogy óriási lapokat rajzoljak tele, amelyek befedték a teljes asztallapot. Édesanyám sokat olvasott nekem, így nem sokkal azután, miután megtanultam a betűket, rögtön megpróbáltam meséket meg versikéket is papírra vetni. Volt egy időszak, amikor inkább a képzőművészet irányába indultam volna el, de végül másképp alakult. A lényeg, hogy mind az irodalom, mind a képzőművészet jelen van azóta is a mindennapjaimban: az előbbivel való foglalkozást szakmának választottam, az utóbbi pedig a szívemnek igen kedves hobbi maradt. Merthogy rajzolni meg festeni sosem tanultam, vagyis nincs ilyen típusú képesítésem. Szabad időmben igyekeztem autodidakta módon fejlesztgetni magam és kitapasztalni a különböző rajzeszközök adta lehetőségeket –, a szóban forgó, versek mellett megjelenő illusztrációk ilyenformán csak amatőr munkácskák, amelyekben biztosan lehet némi kivetnivalót találni.

– Milyen fontos életesemények, olvasmányok, családi hagyományok tereltek a művészetek, az írás felé?

– A szüleim fontosnak tartották, hogy a művészetek jelen legyenek az életünkben. Amíg óvodás és első osztályos voltam, édesanyámmal nagyon sokat olvastunk együtt – utána elég hamar önállósodtam ilyen téren. A családi programok közt rendszerint szerepelt a különböző festészeti kiállítások látogatása is. Többször elvittek a Csíki Székely Múzeumba – például ott láttam először élőben Munkácsy-festményeket egy időszaki tárlaton, amikor tízéves voltam. Bárhol nyaraltunk, mindig megnéztük a közelben levő múzeumokat, emlékházakat és galériákat. Egyébként ugyanez a helyzet a tudománnyal is: édesapám rendkívül jó a reál tudományokból, így számomra az is természetes volt, hogy például fizikáról vagy matematikáról beszélgetünk. Valahogy úgy nőttem fel, hogy folyamatosan szembesültem a világ különböző megismerési módjaival, s ez a többirányú érdeklődés mind a mai napig jellemez. De hogy fókuszáltabban az irodalomról beszéljek: meghatározó gyermekkori élményeim közé tartoznak az apai nagytatámmal való beszélgetések – ő rendkívül jól tudott történeteket mesélni. Szintén ki kell emelnem Kovrig Magdolna tanárnőt, aki az erdőszentgyörgyi kulturális élet motorja (lapot vezet, eseményeket szervez, színjátszókört működtet), hiszen vele is nagyon sok irodalmi eszmecserét váltottunk. Emellett az általános iskolában Jakab Éva, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban pedig Murvai Éva tanárnő tanított irodalomból – mindkettejüknek szerepe volt abban, hogy az irodalom iránti érdeklődésem nőttön nőtt. Máthé Márta fizikatanárnőnek szintén a mai napig hálás vagyok az első tudományos igényű szövegeim témavezetéséért, amelyeket a Természet Világa diákpályázatára küldtünk el.

– Sokat beszéltünk Jókairól, de keveset arról, hogy milyen kortárs költők mozgatnak meg igazán, milyen típusú kortárs lírát olvasol szívesen, vannak-e kifejezetten kedvenceid?

Azt tudom, hogy Borbély Szilárd közel áll hozzád, a 89-es forradalomra emlékező lapszámunkban egy olyan verset közöltél, amely hozzá kötődik…

– Igen, Borbély Szilárd életműve valóban nagyon foglalkoztat, legyen szó akár a szépirodalmi, akár a tudományos műveiről. Az utóbbi évben sok Takács Zsuzsa-verset olvastam, az ő költészetét is lenyűgöző teljesítménynek tartom. Érdeklődéssel figyelem továbbá Antal Balázs és Mezei Gábor pályájának az alakulását is... Igazából még sok szerzőt felsorolhatnék, mert nehéz kedvenceket választani. Néha változó, hogy milyen művek kötnek le nagyobb mértékben. Gyakran egy-egy folyóiratban vagy interneten olvasott vers vagy novella válik hirtelen fontossá. Igyekszem minél több szöveget elolvasni, minél jobban tájékozódni. Valószínűleg ez nem sikerül annyira, mint amennyire kellene, mert sokszor nincs annyi időm az olvasásra, mint amennyit szeretnék –, de azért próbálkozom.

– 2020-ban Irodalmi Jelen debüt-díjat kaptál költészet kategóriában, előtte nem sokkal a Korunk tüntetett ki, megkaptad a fiatal kritikusoknak járó És tovább…-díjat, 2021-ben pedig Hopp Lajos-díjat kaptál.

A költő a hangulatokat kedveli, a szabadságot, a szárnyalást, az őrültebb dolgokat, míg a tudományos munka fegyelmezettséget és precizitást kíván. Hogy fér meg a költő az irodalomtudóssal, melyik a dominánsabb?

– Remélem, hogy jól megférnek, legalábbis igyekszem, hogy így legyen. Nálam az írás mindig igényli a fegyelmezettséget és precizitást, függetlenül attól, hogy tanulmányt, kritikát vagy novellát, esetleg verset írok. A legtöbbet fejben dolgozom, és nem igazán szoktam leírni semmit addig, amíg a kirakós darabkái nem kerülnek a helyükre. Van, aki másképp ír, de én ilyen típusú vagyok, így dolgozom. Ha az ember mások szövegeivel foglalkozik és megpróbál megérteni egy másik alkotói gondolatrendszert – legyen szó kortárs vagy elmúlt századok szerzőiről –, azzal mindenképpen nyer a kutató és az alkotó is. Szóval szerintem ez a két oldal csak látszólag áll távol egymástól. A kutató sok mindent tanít az írónak, és ez fordítva is így van. Persze vannak olyan időszakok, amikor a kettő közül egyik-másik látszólag teljesen passzívvá válik. Ezt sok minden befolyásolja. Ha az ember feje fölött összegyűlnek a kötelezettségek, nehéz egyensúlyozni a kétféle írásmód között. Tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt néhány évben a mérleg nálam inkább a tudományos igényű munkák irányába billent. Viszont ilyen szempontból sokat lehet tanulni azoktól a szerzőktől, akiket szintén többirányú érdeklődés jellemez, és akik elegánsan meg tudták és tudják oldani, hogy szépíróként és kutatóként is egyaránt folyamatosan alkossanak –, például Borbély Szilárdra vagy Balázs Imre Józsefre gondolok.

– Erdőszentgyörgyön születtél, majd Kolozsvárott tanultál a BBTE Bölcsészkarán, jelenleg Budapesten, az ELTÉ-n folytatod a tanulmányaidat. Két olyan várost ismertél meg, amelynek meghatározó irodalmi és kulturális élete van, ugyanakkor egy kisebb településen születtél. Milyen impressziókat váltottak ki belőled ezek a városok, költő, kritikus, kutató és magánemberként mi volt számodra vonzó, illetve kevésbé szimpatikus?

– Igen, úgy alakult, hogy fokozatosan egyre nagyobb városokba kerültem. Kolozsváron két évet töltöttem (az alapképzés első, illetve harmadik évét – másodéven Erasmus ösztöndíjjal az ELTE-n voltam cserediák). Sajnos ez a két év nekem egy kicsit kevés idő volt arra, hogy igazán otthon tudjam érezni magam a városban, de azért sok meghatározó élmény oda köt. Nagyon sokat tanultam az alapszakos szakdolgozatom témavezetőjétől, T. Szabó Leventétől – kiváló alapokat kaptam tőle a későbbi kutatásaimhoz –, illetve Zabán Mártától, akinek elsősorban a klasszmagyar műhelyeken hallgathattam tanulságos előadásait. Balázs Imre Józsefnek is sokat köszönhetek, hiszen ő volt az, aki kritikaírásra ösztönzött, és aki helyet biztosított a Korunkban az első próbálkozásaimnak. A Korunk nem csupán a színvonalas és tematikailag változatos lapszámok miatt fontos a számomra, hanem egy olyan orgánumot is jelent, amely révén Kolozsvárhoz tudok kapcsolódni. Budapesten szintén kiváló oktatókkal dolgozhattam együtt az elmúlt években, és úgy érzem, kezdő kutatóként nagyon sokat fejlődtem Szilágyi Márton és Vaderna Gábor tanácsai és kritikai észrevételei révén. Budapesten másabbak a lehetőségeim is, sok szempontból megkönnyíti a munkát az, hogy a kézirattárak a közelben vannak. Itt teljesen más ritmusban zajlik az életem, mint Kolozsváron –, azt hiszem, rugalmasabban tudom kezelni az időbeosztásomat. Ebből az is következik, hogy több kulturális eseményen részt tudtam venni, mint korábban. A költőről vagy íróról – már ha tényleg van bennem ilyen – pedig csak annyit mondanék, hogy mindkét városban figyelt és sokat tanult.

– Hogyan látod a kortárs fiatal líra és próza helyzetét, vannak közös témák, fontos kapcsolódási pontok, esetleg regionális különbségek a különböző alkotói műhelyek között?

– Úgy érzékelem, hogy vannak különbségek, és ezt jó dolognak tartom, mert változatossá teszik az irodalmi mezőt.

– Ha egyetlen kortárs verseskötetet kellene magaddal vinned egy hosszú nyaralásra, ahol nincsen internet, sem elektronikus hordozók, telefon, számítógép, melyik lenne az?

– Borbély Szilárd: A testhez – Ódák & Legendák

– Melyik három szín jellemzi a mostani hangulatodat, amelyet használnál egy festmény, grafika megrajzolásához?

Kék, szürke, olajzöld.

 

1997-ben születtem Erdőszentgyörgyön. Jelenleg az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója vagyok. A leginkább a 19. századdal, és főként Jókai Mór életművével foglalkozom, de szeretek kitérőket tenni akár a 18. század, akár a kortárs irodalom irányába. Tanulmányaim az Irodalomtörténeti Közleményekben, Irodalomismeretben, Irodalomtörténetben és Korunkban jelentek meg. Novelláimat a Kalligram, Prae, Helikon és Várad, verseimet az Irodalmi Jelen közölte. 2019-ben megkaptam a Korunk És tovább... díját, 2020-ban az Irodalmi Jelen debütdíját, 2021-ben pedig a Hopp Lajos-díjat. Remélem, egyszer méltóvá tudok válni hozzájuk.