Hőség

1999-ben született Miskolcon. Jelenleg biomérnöknek tanul és cukrásznak. Gyakran megfordul színházban, és ha ideje engedi, írogat is. Néhány éve ösztönösen kerüli a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést. Nincs kifogása az ellen, ha valaki irodalomnak hívja, amit művel, de ő maga még nem tartja annak. Talán majd egyszer...ha végre lesz szakmája.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített.
− Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni.
− Melyik? – kérdeztem vissza.
− Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható.
− Ne törd ki a sarkát, kérlek.
Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét.
Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.
Pedig nagyon szép délutánnak indult. Márk beállított egy üveg borral, közölte, hogy a meleg miatt hamarabb elengedték őket, így van néhány órája, amit kettesben tölthetünk. A délutáni mozizás és pizzarendelés mellett döntöttünk. Egyszerű, mégis nagyszerű.
− Érzem a kaja illatát. Nagyon éhes vagyok – nyafogott Márk.
− Attól, hogy beszélünk róla, nem lesz jobb – szúrtam oda neki kurtán.
− Az is lehet, elment már.
− Még hallom a lépteit.
Egy ócska, ezeréves romantikus vígjátékot választottunk. Választottam. A pizzára extra sajt- és kukoricafeltétet kértünk. Kért. Én nem igazán szeretem a kukoricát. Ezen picit összevesztünk, ám, mint tudjuk, két jó dolog van a békülésben: a későbbi tökéletes egyetértés, és a… későbbi tökéletes egyetértés.
−  Kimászhatnál az ablakon – javasoltam.
− Alsógatyában? – kérdezett vissza.
− Majdnem 40 fok van. Nem fogsz megfázni – szünetet tartottam. – Elterelem a figyelmét.
− Szívem, szerintem ezen a terven még dolgozzunk kicsit.
A pizza késett. Szépen lassan megittuk a bort, viszont a filmet még nem akartuk elindítani. Beszélgettünk, hátha jobban megismerjük egymást. Egy-két apróságon összevesztünk. Korábban nem igazán veszekedtünk, talán itt az ideje elkezdeni.
− Nem férek el a ruháidtól – húzódott felém Márk.
− Inkább ők nem férnek el tőled. Te ülsz a helyükön.
− Na, hogy min ülök, azt inkább hagyjuk.
− Mi lenne, ha csendben maradnál? Szeretnél lebukni? – zártam rövidre.
Körülbelül két órával a rendelés után csengetett a futár. Jó fej volt, felhozta a másodikra, letette az ajtó elé. Felkaptam a dobozt, ám épp mielőtt bezártam volna az ajtót, a lépcsőházból meghallottam egy ismerős hangot: „Hol van? Hol az a szarházi? Látom a ház előtt a kocsiját.”
− Én talán kimászhatnék – szólaltam meg egy rövid idő után.
− Rád is dühös – tartott vissza Márk.
− Igen, de engem ismer. Talán nem bántana.
− Miért, szerinted engem igen?
− Tudod, milyen. Nehezen hiszem, hogy élve távozhatsz, ha megtalál. 
Márk közelebb húzódott hozzám. Milyen jó, hogy van mellettem egy ilyen bátor férfi.
Ledobtam a pizzát a nappaliban, és felrángattam Márkot a kanapéról. Rövid, de annál hatásosabb szavakkal elmagyaráztam neki, miért kell elbújnunk. Két lehetőséget javasolt: a szekrény vagy az ágy alatt. Nem volt kedvem a porban fetrengeni, főleg az új melltartómban, így a szekrényt választottuk.
− Nem is értem, miért haragszik még mindig – hallottam megint Márk hangját.
− Talán lehet némi köze ahhoz, hogy otthagytad a lányát az oltárnál – válaszoltam.
− Megvolt rá az okom.
− Egy másik nő nem éppen kielégítő ok.
− Azért a lánya sem volt szent…
Hamar rájöttünk, a szekrény nem ideális választás. Jóval több mint harminc fokban az ember nem mászik be olyan helyekre, ahol még melegebb van. Két perc után mind a kettőnkről folyt a víz.
„Úgyis tudom, hogy itt vagytok.” Hirtelen jött látogatómnak kulcsa ugyan nem volt a lakásomhoz, de az anyai ösztön csodákra képes.
− Mit jelent, hogy nem volt szent? Mert tudtommal soha nem lépett félre – néztem kérdőn Márkra. Bár ő valószínűleg nem látta a felhúzott szemöldököm.
− Azt nem. Viszont az anyja temperamentumát örökölte. Mindig mindenben igaza kellett legyen.
− Mondja ezt a világ legmakacsabb embere.
− Azt hittem, ezen már túl vagyunk – húzódott közelebb Márk.
− Mi igen. Ám….
Kinyílt a szekrényajtó. Felkiáltottam.
− Nahát! Anya, te itt?