Éjjel a kertben

messze fáklyák, lángjuk nő: közelednek,
a döntésem végleges: útra kelek,
megdermedt rögök alszanak szerteszét, 
most mindegyik fűszál tűhegyes karom,
harsány farkasfog virág szemez velem,
méreget már, hogy mennyit is érhetek, 
felettem szétszórt ezüstszilánkok közt
élezi az éj nagy, fénylő szemfogát.

Minden mozdulatomra mozdul minden,
sün csahol messze, rá száz tücsök vonyít, 
a téglából rakott járda pengeél,
még dédem rakta, netán ha táncolnék,
távolabb eggyé lett négy öreg fenyő,
az ágaikat már összetűzték rég,
kontúrja egy ordasé, amely fülét
hegyezi, álldogál, vár türelmesen.

A pázsit közepén sziklakert feszül,
se fű, se bokor, fa nincs, állat sehol,
fehér kövek között kis ér fut mosni
gyűrött arcomat, megsebzett lábamat,
kapaszkodó, akár a csecsemőnek
a mutatóujj, támaszték felállni
újra, lerogyni rá fáradt nappalok
után: sziget. Ott vársz, hozzád igyekszem.