Addig jár…

Addig jár a kútra a korsó,
míg el nem töri egy vad, utolsó,
álhitért tett viharos hajlás –
csillan odalenn az égi padlás.

Mert a fentit mindig lenn kerestük!
Semmi-hitekért tettünk esküt…
Eldobozolt gerenda alatti
csodákra legyintve; kacat-hit;

szaladtunk a kútra, hol az ördög
szakajtó napkinccsel dübörgött!
Vakon áldottuk újra meg újra,
míg ráterelt a pokol-útra…

És előtte. Ripityomra. Törtünk.
Széthullva. Semmiben. Fürödtünk.
Míg kútbéli fájó napjainkban
sötét anyaggá lett a hittan…

Most magunk kérünk izzó vasfogókat;
szétszaggassuk, tépjük a nyafogókat,
mert hiába keresünk már kiutat,
betemették ezt a fekete lyukat,
s anyaggá lett lelkünknek egy a vágya:
a bűnbánó kín bár ne kiabálna…