Fagyott nő, a kiégett égnek háttal
Kiégett ég
A hold felsült az égre, mint egy tükörtojás,
árnyékom magát egy fűzre felkötötte.
Hajdani eső áztatta vasútállomás
a jövő, kóbor eb megellik mögötte.
Féltékeny lesz a tanítványra a mester,
és a tanítványnak bűntudata támad,
arra gondol, valamit ellopott egyszer,
amit sosem akart igazán magának.
Letepert fénytest szárad az aszfalton. Holnap
boglyalángok égnek szisszenő viharban,
az idő torzszülöttei majd vándorolnak
tovább, a felhígult vágy vize megcsappan.
Áll, mint akinek járatát törölték,
bár jegyet sem váltott. Kifordított plakát –
üresen várja, kinek az álmában
ordítja fel végre verejtékben magát.
Elkövető az áldozat. Magával
piperetükrében ma szembenézett.
Fagyott nő, a kiégett égnek háttal.
A tökéletes bűntény egy idézet.
Terasz.tenger.
mit tehet a tenger halottak
tömítik el amit átmoshatna
benne rekedt szirének dadognak
fáradt kadenciákat mostanra
inkább chardonnay a rossz bornak
tévedés van emlékezete arra
gondol amire régen nem kellene
a kabócák túlértékelt tücskök
az elvágyódáshoz mi várható
naphosszat egy teraszon ücsörgök
nem lehet megúszni az fárasztó
ahogy az elme kattog az ördög
késve érkezik ha hajnalig kitartok
hangyák.istenek –
félbehagyott mediterrán utcarészlet hátlapjára
tűnődött az aznap föltalált olvasó
mennyi víz a tenger gyönyörködne
de hangyabolyba ül folyton vagy gödörbe
a tequila meg a konyhasó
kiborult bár meghatódni akart
ott éjfélkor elment az áram délben
ébredt kihányt emlékekben répadarabok
kimosott hajnalok száradnak
kell fény szellő mégis zárt ablak
vagy tükör elé ül
feloldani az estéket
az erőlködésbe
a tenger belekékül
nézed a festéket
illetlenek lettek a színek mindegy
hányfélék az ívek ívnak a halak
egy ideje nem hallak hívek
kántálják tele az éjszakákat
hívlak csend mindegy
mindenki elhagy
nézem a rendet
kiköpöm meggymag
megyek hagylak
a boldogság ennyi
vagyok
ha hagynák
istenek nézik
a napok
vonuló hangyák
Alaktalan
nyakig gázolunk az augusztusban
fejünk felett alaktalan szerelem
köröz verdes leesik felveszem
fecskefióka a fészekből kicsurran
a gyávaság torka hideg és nyirkos
azonnal elnyel tüzet parazsat
a vágy a retinád szisszenve felhasad
az ébrenlét peremén kéjgyilkos
álmok lüktetnek régen nem lehet
a halottak raccsoló szadista hangját
elnyomni kínoznak pokrócon hangyák
egy ideje már csak rázkódó melleket
látsz az út biztos nincs aki elvezet
nem baj bámulsz átlátszó mennyezet
leszáll az este a göncöl kigördül
nézel magadra fekhelyes ég mögül
nézel magadra magadnak háttal
nézel szembe az egész világgal
a világgal karöltve háttal nekem
velem karöltve a világnak háttal
felcsendül a szokásos gyászdal
végigkarcol kitakart testemen
behívtál a térbe tudod elgyengülök
te elgyávulsz naná megint a tücskök
vagy kabócák én a teraszon ücsörgök
behívlak a térbe elgyávulok tudod
körbevesznek berámázott tükrök
intesz csak a whiskyt a rumot
elgyávulsz te is az életnek háttal
hátamat hajlott hátadnak vetettem
dacos a telihold ne küzdj a lázzal
alakot mi váltunk rég nem a szerelem
Matrac a Dunán
múltjába vágyom
a magamét ismerem
egyik pénzt ajánlott a másik időt
amikor elfoglalt volt vagy nem volt Istenem
megkérném azt a múltat az övét
nyissa fel ha a szememet nem tudta
ott úszhatna az a matrac a Dunán
Pesttől Budáig és vissza keresztbe
mi rajta rajtam a lába átvetve
reggel éjszaka egy csík a matracon
a hold vagy napfény mindegy de
akarom akarom
el-elakad az időgép a film
szétvetve lábak vízerek ablakon
lodzsán cseréppel együtt
leégett növény
csikkekkel telt flakon
maradványok
tartozékok
honnan hová egy matracon
a koporsók fehérek
látom ahogy elfolyik a vízzel
a vízben bennem és már nincs
és nem lesz és a Dunát nézem
ahogy nézte és nem ugrott
ha ugrana mit érne
gondolta a korlátról mégsem
mit ért volna
ami még nem volt
múltjában
a létezésem
rohanok
egy még hátsóbb ösvényen
a combjáig érek
felkap a nyakába
a múltjába vágyom
ha ott is várna
ha az idő nem közös
mit ér a párna
elég egy matrac
ablak a Dunára
A leadfotó a szerző saját felvétele
