A fényképezőgép kattanása

Átböngészve Jenei Gyula versesköteteinek fogadtatását, mintha a 2018-ban megjelent Mindig más című kötet hirtelen jelentősen megnövelte volna az érdeklődést a Szolnokon élő alkotó költészete iránt. Noha addig sem maradtak reflektálatlanul verseskötetei – a legkevésbé sem –, a Mindig más homogén tematikája és hangvétele, nagy tudatossággal kialakított szerkezete és versekben feldolgozott téma (a gyermekkor) regényessége mégis átütött valamiféle falat a szakmai berkek és a tágabb olvasóközönség között. Azóta a legtöbben ezekkel az elbeszélő-múltidéző, tárgyiasan szubjektív (próza)versekkel azonosítják Jenei költői „brandjét”, pedig számba véve a korábbi és későbbi műveket, világa sokkal tágasabb és sokszínűbb.

Ebben a világban a környező táj – nemcsak a természeti – rezonál szüntelen a belső tájban: akár egy ósdi vájdling lepattanó zománca, egy párás vonatfülkébe betoppanó idegen, a fákon növekvő levél hangja, egy úszómedencében csobbanó hullám, és úgy általában bármiféle rezdülés vagy mozdulatlanság, ami kiváltja a megfigyelő reflexióit.

Jenei korábbi költészetét erősen dominálják a képek: a fent említett belső tükröződések olykor páratlanul sűrített, beszédes metaforákat, hasonlatokat teremtenek: „a fák visszeres ágait / hóval fáslizza a tél” (negatív nyár; kötet: Grafitnap); „farmernadrágja zsebén // rácsos mintázat volt saját anyagból, / olyasmi, mint a rákóczi-túrós teteje” (elsuhant; kötet: Ha kérdenéd); „sorsom, szavam determinált. / két zárójel közé szült anyám” (rácsodálkozások; kötet: Mintha ugyanaz). Ezek az originális, nehezen feledhető trópusok megmaradnak a későbbiek során is, ám kevésbé tisztán táj- vagy tárgyleírásként, esetleg költői ujjgyakorlatként, sokkal inkább egy-egy elbeszélt-megmutatott történet részeként, szinte filmszerűvé varázsolva a verset – akárha az olasz neorealizmus képkockái peregnének a szemünk előtt: „a bicikliket nekitámasztottuk a dél- / utánnak, és szeretkezni kezdtünk / a csatornaparton...” (Másként mesélnéd; kötet: Az időben rend van); „arcát süti a nap, mellette árnyékot / húz a mankó. hátát oszlopnak veti, az oszlopon / tábla: magánút – tilos az átjárás” (Ül a földön; kötet: Mintha ugyanaz); „cseresznyemagok a számban. eső veri / szagossá a port” (Három; kötet: Az időben rend van).

E megfigyelésekben, a pillanat rögzítésének módjában már a kezdet kezdetén megfigyelhető az a költői szenvtelenség, amely Jenei Gyula hangját a későbbiekben is oly karakteressé teszi: a csendes szemlélődés pátosztól, nagy érzelmi amplitúdóktól mentes megállapításait olvassuk valamennyi versben, ha mégoly személyes drámákról van is szó. Ahogy Tóth Krisztina fogalmaz érzékletesen Az időben rend van című kötet ajánlójában: „Apró tárgyak hagyják lenyomatukat a szövegen, érzelgős semmiségek, ahogy a szerző önironikusan megjegyzi. A tónusában alig változó, rezignált, puritán szövegkörnyezetben lekopik ezekről a hétköznapi valóságelemekről az érzelem, és minden dokumentumértékűvé válik. Semmiségből átlényegül leletté...” Az értékelésben nem véletlenül kerül elő Jenei költészetének nélkülözhetetlen eleme, az önirónia, hiszen a versekbe folyton belevegyül az önnön elégikussága felett mintegy fanyar fejcsóválással megtorpanó költő figurája, akit persze csak úgy odaképzel az olvasó, de épp ez az a többlet, amit Jenei a hangulatokkal valahogy megteremt – az már a versek titka, hogy miként. Például a Mohóvá tette az öregedés ötsorosában: „húszévesen, ha eszébe jutott / a halál (gyakran megesett), / tíz év haladékkal beérte volna. / negyven után kevesellné, / újabb húszat ha ígérne valaki.”

Erre a fajta távolságtartásra már csak azért is nagy szükség van, mert Jenei Gyula költészetének két meghatározó témája a leginkább „érzelgősség-veszélyes” gyerekkor és a halál. Ami valahol egy és ugyanaz: a permanens mulandóság tudata, akár visszafelé tekintünk a pillanat origójából az idővonalon, akár előrefelé. Ahogy Az időben rend van kötet címadó versének „csattanójában” olvashatjuk: „kánikula, naptej / vállamon törölköző. / sziluettemet a betonon / körülrajzolja a ragyogás. / rákattintom a fényképezőgépet: / árnyékom memóriakártyára mentve // – valameddig visszanézhetően.” Ez az elcsattanó fényképezőgép, a zoomoló objektív Jenei Gyula egész költészetének szimbóluma is lehetne, aki az emlékek vagy a jelen pillanatai között járva-kelve szüntelen rögzíti számunkra a rögzíthetetlent. „Egy érzés leltározhatatlansága”: önti szavakba ezt sokkal pontosabban egy cikluscím, amely az anyától való búcsúzás verseit foglalja magában. E szövegek Jenei lírájának máig legkiemelkedőbb darabjai közül valók. Az anya elmúlásának, testi enyészetének folyamatában ott téblábol tehetetlenül a fiú, aki egy pillanatra sem próbálja elhazudni a szeretetben felmerülő kételyt, az aggódással járó terhet, az idősotthoni, kórházi rituálék kínosságát, és azt a feszültséget, ami a voltaképp előre tudott forgatókönyv kényszerű végigjátszásából ered. Egyszerre hárít és adja meg magát a bűntudatnak: „...bolondozva mentünk // az állomásra. megkönnyebbülve. azt hittem / utoljára láttam anyámat, s a többi az ő dolga. / de a napok hetek lettek. nem volt könnyű / nekem sem. pedig csak hétvégeken látogattam.”

Az elmúlás ugyanúgy meghatározója a már említett gyerekkor-kötet, a Mindig más valamennyi darabjának, hiszen a felidézett epizódok és szereplők mind a régvolt rekvizitumai, csak épp Jenei Gyula működésbe hozza az időgépet, és jövőként festi le a múltat: „nagyanyámnak több ollója is lesz: kisebb, / nagyobb, élesebb – de leginkább azt szeretem / majd, aminek gyűrűi alatt a kiöblösödő, ci- / rádás fémszárakon egy férfi és egy nő arcképe / domborodik. néznek egymásra száz évig is.” (Olló) Máskor látnokian vetíti előre a jelent: „negyven évvel később, amikor már látogatnom sem lesz / kit, megtalálom a kovácsolt vaskaput, az omladozó / falakat, amelyeket gyerekként lekattintok, de aztán / mégsem lesznek megörökítve...” E versbe tördelt kis novellákból (érdemes megfigyelni a sorok törését, amelyek az emlékek töredezettségét, esetlegességét hívják elő) összeáll egyfajta gyermekkor-regény, számos allúzióval Kosztolányi Szegény kisgyermek-ciklusára, adaptálva az örök gyermeki szorongásokat és örömöket a hatvanas évek falusi-kisvárosi, mindenféle idilltől megfosztott közegére. De összekapcsolhatja e verseket az olvasó Szepesi Attila Barbár szonettjeivel is: a rokonság vitathatatlan, még ha Jenei személyesebb, intimebb én-történetet alkot is lírai szociográfiájában.

Tanulságos az az elmozdulás, amely a Mindig más után megjelent Szabadulószoba című kötetben megfigyelhető (ez magában foglalja a valamivel korábbi, Légszomj című versciklust is): Jenei nemcsak megtartja a szabad beszédre épülő tonalitást, de tovább lazít az ennek keretet adó formán: immár a sorok drasztikus tagolásával sem igyekszik „sorvezetők” közé szorítani mondatait, s ezzel valamiféle formafegyelmet teremteni – egyszerűen „leköveti” az élőszó, a belső monológ ritmikáját. Van is rá oka: a költemények a koronavírus-járvány vákuumában születtek, és számlált naplóbejegyzések szabad folyamként sorakoznak. A múlt elégikus felmérésével szemben itt a pillanatonként változó, teljességgel kiszámíthatatlan jelen uralja a közlendőt. Ebben a kötetben csillan csak meg igazán a korábban felderengő (ön)irónia: „bele lehet halni a vitaminmérgezésbe?” – kérdezi egy egysoros költemény (Ötvenegyedik nap. 04. 30.). A Szabadulószoba versei 21. századi létünk talán legabszurdabb időszakának görbe tükrei: a permanens félelemben létező, a rém- vagy álhírek és valódi tragédiák között csetlő-botló hétköznapi ember, a kizökkent világban megkapaszkodni próbáló értelmiségi reflexiói. E többnyire rövidebb, kontemplatív versszövegekben szinte ostorcsapásként csattan a filozófia keserű humora: „vakcinarasszizmus. / szívjuk be a szagot, amit áraszt ez a szó! / forgassuk meg a szánkban, ha érzünk még ízeket a vírus után!” (Tizenötödik jegyzetvers. 2021. március) De visszaköszön a korai versek esszenciális képisége is: „túl hosszú ez a várakozás. / elgémberedett végtag a lélek.” (Kétszárharminchetedik nap. 11. 02.)

Talán a fentiekből is látszik, hogy Jenei versvilága valóban jóval több, mint nosztalgikus múltidézés. S hogy mi gazdagítja még e költészet sokszínűségét? Aligha mehetünk el azok mellett a finom utalások, allúziók, kölcsönzések mellett, amelyek a Jenei-verseket beleszövik az elődök és kortársak életművének nagy szövetébe, és a gyakori ráismerés élményével örvendeztetik meg az olvasót. Kevés alkotónál jelennek meg a különféle rokoni vonások ilyen szubtilis visszafogottsággal – elég akár egy-egy szó, és megteremtődik a kapcsolat. A „szaporodik / zsebemben a sok / kacat” (azonosítási kísérlet; kötet: Grafitnap) azonnal előhívja József Attilát és a Levegőt! ismert sorát, akárcsak a „sorsom, szavam determinált” kulcskifejezése az Eszméletet (Rácsodálkozások; kötet: Mintha ugyanaz); a „csöndes szívem picit szaporáz” sor jelzős szerkezete Vajda Jánost; a Hajnali éberség pedig egészében egy nagyszabású Kosztolányi-parafrázis (kötet: Mintha ugyanaz). De visszaköszön bizonyos pontokon Szilágyi Domokos költészete, különösen az Öregek könyve, és kihallani olykor a rokonságot Simonyi Imre világának gyerekkort idéző darabjaival. S persze még hosszan lehetne sorolni...

Hogy miként folytatódnak majd a járványélményt feldolgozó Szabadulószoba fanyar-tűnődő, kifordított világot ábrázoló versei, már sejteti az Irodalmi Jelenben közölt két új szöveg is, a Macskák és a Szégyen is. Egyvalami biztosan nem változott: a versbéli beszélő kíméletlen őszintesége önnön esendőségeit illetően, amelyekben természetesen a magunkéira ismerhetünk.