Porfedte ünnep

Ki old meg téged, dráma,

te fehér-fekete?

(Nagy László: Kinek fáj, emberek)

Ordas csillagok vigyázzák a Földet,

vigyázzák a lét minden rezdülését,

ahogy hömpölyög a tüzes láva, s befagy a kút,

ahogy kiszikkad az akarat, a vágy, s ahogy hervad a virág.

A kiszáradt fán madárcsontváz,

a szél nem fúj, a levelek rég porrá lettek,

hidegen fénylik a Nap, s virraszt a Hold,

nem fáj itt már semmi – s kinek is fájna?

Anyag sincs már, megsimítható, átölelhető,

kézben tartható, melegséget árasztó test, alak,

csak vakság van, talán érzed,

ahogy az időutazók hullámokat gerjesztenek.

Ó, emberek, Ti hontalanságra vágyók, igen Ti,

lélekkel teliek, s lelketlenek, tőletek kérdem:

a föld ős-melegében őrzött pincébe vágytok?

Nincs kulcs, mi kinyitná, ez az igazi dráma.

A rossz és a jó, a gyáva és a bátor, a csupa-lánc,

a megbarnult csont, mind-mind a porban lapul,

megmagyarázhatatlanul, megoldhatatlanul

a fagy-üvegére ráírják a fagy-ünnepét.