Új fészket a fényűző szónak – Böszörményi Zoltán estje

Szenvedélyes szerelmes versek, megkerülhetetlen és tragikus történelmi témák, identitás, hazaszeretet, Ettore Majorana, a titokzatos atomfizikus-alakmás, levélvers Ady Endrének, Kavafisznak, Csoóri Sándornak, Thomas Mann-nak, Tamási Áronnak, Szőcs Gézának, Kondrád Györgynek, elbeszélő költemény egy kényszerleszállásról, létösszegzés, tájversek, egzisztencialista líra, mindez változatos stílusjegyekkel és gazdag formaművészettel – Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című kötete Márton László válogatásában a több évtizedes költői pálya sűrített lenyomata. Az olvasó betekintést nyerhet a nyolc ciklusra tagolt verseskötet révén a költő legfontosabb témáiba, az alkotói életút eddigi állomásaiba az első kötetektől a legújabb versekig. Fontos megjegyezni: a Fellázadt szavakban megjelent versek szövege nem egyezik az évek folyamán nyomtatásban vagy online publikált költeményekkel, a mostani változatok a végleges, hiteles lenyomatok.

Az a vers, amely képes önmaga jelentésén túlmutatni, az olvasóban elindítani valamit, nem hiábavalóan született meg. A kortárs költészet burjánzó ligeteiben megannyi egzotikus növény a csodálat tárgyát képezi, mégsem emlékszünk egy időn túl sem formájára, sem illatára, elmosódik. A mindenkori olvasó nem a jól felépített metaforacsokorra, tudatosan átgondolt, időmértékes sorokra, sziporkázó szójátékokra, naturalista, lecsupaszított nyelvi elemekre vágyik, hanem olyan költészetre, amely túlmutat a mesterségbeli tudáson, amelyben a nyelv ízes-zamatos, varázslatos tud lenni, nem részletekre, hanem az egészre, a teljességre vágyik, hogy madártávlatból mutassák be neki a világot. Ahogy Weöres Sándor a Teljesség felé című művében – amelyet barátjának, Hamvas Bélának ajánlott – megszabadítja az érzéki ragyogástól a létezőt, úgy kell a költészetet is megszabadítani mindenféle cikornyától, öncélú dísztől. Mert ha nem, versünk az irodalmi liget egyik gyönyörű rózsája lesz ugyan, de miután elhervadt, nem emlékezünk az illatára, sem bársonyos, téglapiros szirmaira, a tüskére, amely felszakította a bőrünket, az okozott fájdalomra, és a virág szépségére sem. A kortárs poétának kihívás olyan poétikai eszköztárt és kontextust teremteni, amellyel elkerüli a klisét, a pátoszt, és új megvilágításba helyezi a lét, a téridő, a szabadság, a remény, a félelem, a szerelem, az istenhit költői toposzait. Újragondolásukra szükség van, hiszen ezek a témák foglalkoztatnak mindannyiunkat, és meghatároznak azzal, hogy mit gondolunk az idő képlékenységéről, a mindenségről, arról, hogy létezik-e Isten, mi dolgunk ezen a világon, milyen kifejezési formákat találunk a szerelemre.  Böszörményi Zoltán verseit olvasva folyamatosan az idő relatív jellegével szembesülünk, mintha egy időűrhajóban utaznánk, ahol bármikor átválthatunk a múlt galaxissávjából a jövőébe, majd a jelenébe, és ahol minden viszonylagos.
 

Bollobás Enikő írja a kötetről:
Böszörményi költészetének talán legszembetűnőbb jellemzője az, ahogyan megszünteti a gondolat s az érzelem kettősségét, mi több, a konkrét és az absztrakt kettősségét is. Verseiben egységbe olvad össze a szellem és az intellektus, illetve az érzékiség és a szenvedély, igazolva Paul Valery meglátását, aki szerint „az értelem világának sajátja az, hogy állandó izgalomban tartja az érzéki világ”, miközben a gondolat úgy rejtőzik el a versben, „mint tápérték a gyümölcsben. 
A kötetet keretező két ars poetica – A vers és A költő trófeái – hitvallásként tartalmazza Böszörményi elveit a szenvedéllyel megélt élet poétikai projekciójának értékéről, a szó mindenekfelettiségéről, valamint a nyelvhasználat és versírás szentségéről. Ezek a gondolatok rendre visszatérnek a kötet más darabjaiban is, megerősítve a nyelv és a költészet iránti elkötelezettségét. Költői küldetése, mint írja, nem kevesebb, mint „közös nevezőre hozni/ arasznyi létünkkel/a végtelent” (Mint fényreklámok), tudván azt is, hogy „A költőből is az Isten üzen”. (A történelem folyosóin).

Laik Eszter gondolatai a Fellázadt szavakról:
Szimbolikus értékű, hogy a jelen kötet élén álló, mintegy mottóként szereplő költemény címe: A vers. A benne foglaltak nem üres szavak: költőjük megélte „hús-vér” valóságát, hiszen életének egy pontján a költészet adott új irányt számára, és terelte vissza több évtized múltán ahhoz a valósághoz, amely igazán a sajátja: az irodalomhoz.
E kiemelt költemény első sora óhatatlanul Kányádi Sándor szállóigévé lett mondatát idézi az olvasóban: „A vers az, amit mondani kell”. A Böszörményi-vers még tovább megy: „tanúság arra, hogy vagyunk”. Létkérdés, minden értelemben. Szembesülés, „ősanyag”, az élet motorja. Mint a költő írja: „a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár”. 
 

A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi.
Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni,
hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon,
hanem maga az esztétika,
a mindig újraszülető forradalom.
A vers a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senkik sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

A költő trófeái

Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat,
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások
lila litániáit.
Hiszen nem vezet-e minden ahhoz az egyhez,
a megismételhetetlenhez –, és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban, a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit,
az igazi mást
elmondhassam,
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasták ki,
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
és nem beszél önmagáról,
de biztos,
precíz,
meghatároz.
Csak a csókban érzem ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezem,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeletem,
új világot teremthetek,
új határt a fényűző szónak,
dimenziót,
látványt,
fényességet,
új fészket a fényűző szónak.