Főváros versus vidék – egy túlhaladott irodalmi polémia

„Nagyon jellemző, hogy vidéki művészről csak akkor vett tudomást a Nyugat, ha művét Pesten mutatták be. Tornyairól, Kosztáról csak pesti kiállításaik kapcsán, Sík Sándor drámáiról csak akkor, ha Pesten volt a bemutatójuk.”[1] – írja Péter László 1972-ben. „Vidéki írónak lenni hátránnyal jár”[2] – mondta Várkonyi Nándor Bertha Bulcsúnak egy beszélgetésben, 1974-ben. „Sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány” – állította Végel László Onagy Zoltánnak 2009-ben[3]. A kijelentések között pontosan 37 esztendő telt el, ám Péter László megállapítása jó négy-öt évtizeddel korábbi viszonyokat jellemez, vagyis ebben a kérdésben a XX. század első felében ugyanazt érezhette az irodalomban jártas ember, mint közel egy évszázaddal később. Amikor (ugyancsak 2009-ben) Hász Róbertnek föltették a kérdést, „Milyen érzés vidéki írónak lenni?”, így válaszolt: „Vannak ennek előnyei és hátrányai is.” Majd azzal folytatta, „hátrány például, hogy nem vagy benne a vérkeringésben, nem látnak, nem tudnak rólad. Előny: azzal, hogy nem tartozol semmilyen klikkhez, nem támasztasz magaddal szemben olyan elvárásokat, amelyek nem is felelnek meg neked.”[4]

„Magyar írónak lenni sors. Szegedi írónak lenni végzet” – írta Temesi Ferenc egy magánlevélben a 2010-es évek végén. A Kossuth-díjas író gyakorta nyilvánul meg a szegedi, sőt, az egész magyarországi vidéki irodalom, a vidéki írók érdekében, mert azt érzi, ami a fönti idézetekből is kirajzolódik: még mindig hátrányt szenvednek a vidéki írók. Hiszen − bár Szegeden több szempontból sajátos helyzete van az irodalomnak − nemcsak szegedi írónak lenni végzet. Vidéki írónak lenni az. 

Nem hagyhatjuk azonban említetlenül azt a jelenséget, amiről a Nyugat idejében senki, de még 1974-ben Várkonyi Nándor sem álmodhatott – nevezetesen, hogy a világot beszövő virtuális háló a vidéket sem kerüli el, és ennek a világhálónak a révén bizonyos, ám távolról sem elhanyagolható szempontokból mindenhez pontosan ugyanolyan közel kerülhetünk mindannyian. Amiképpen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az áldozat szerepe távolról sem mindig és korántsem mindenütt pozitív és szimpatikus szerep. Márpedig a vidéki író az utóbbi időkben (is) szereti ezt a szerepet magára ölteni, holott a vidéki író is megemberelhetné magát, végtére is nem sírni-ríni, panaszkodni, nem a megosztottságot erősíteni, vélt és valós sérelmeket hánytorgatni, hanem: dolgozni kell! Mert a vidéki versus fővárosi irodalomra is igaz az, amivel Temesi Ferenc 2017-ben, az Ünnepi Könyvhét szegedi megnyitóján mondott beszédét zárta: „Nincs két irodalom, csak egy van. Mert mindnyájan magyarul írunk, embörök.”

S ha már egységes irodalomról beszélünk, nem mehetünk el annak súlya mellett sem. Milyen súlya van az irodalomnak ma a társadalomban? És most nem arra gondolok, hogy ment-e a könyvek által elébb a világ, sokkal inkább arra, hogy mekkora presztízzsel bír az irodalom, mekkora befolyással rendelkeznek az írók – legyenek akár vidékiek, akár határom túliak, akár fővárosiak – korunk magyar társadalmában.

„Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található”[5] – írta Móra Ferenc egy vidéki író halálakor. A helyi lap, a Délmagyarország másnapi számában aztán két egész oldal, a 3. és a 4. foglalkozik kizárólag az elhunyttal. „Tömörkény István halálhíre futótűzként terjedt el a városban − írja az újság − és mindenütt fájdalmat, részvétet és lesújtó hatást keltett. Többen még a délelőtti órákban fölkeresték részvétükkel a gyászoló családot.”[6] Szintén ebből a lapból tudhatjuk meg, hogy „dr. Somogyi Szilveszter polgármester 10 órakor értesült Tömörkény haláláról. Azonnal rendkívüli ülésre hívta egybe a tanácsot, amely fél 11 órakor már teljes számban együtt volt.

− Azért hívtam össze a rendkívüli tanácsülést − mondta a polgármester −, mert értesülésem szerint Tömörkény István, a Somogyi-könyvtár igazgatója, az országos nevű író meghalt. Szeged legnagyobb fia volt, akinek híre-neve messze túlhaladta a város határait és a városnak vele szemben kötelességei vannak.”[7]

A város tehát de iure és de facto saját halottjának tekintette Tömörkényt, a kultúrpalotában ravatalozták föl, majd onnan kísérték utolsó útjára 1917. április 26-án. Az aznapi Délmagyarország újabb egész oldalas cikket szentelt az írónak és temetésének, a következő napi, 1917. április 27.-i, pénteki kiadás 3. és 4. oldala nagyrészt ugyancsak Tömörkénnyel, illetve a temetésével foglalkozik. Hatalmas („ezrekre menő”[8]) tömeg, köztük a szegedi városi tanács minden tagja vett búcsút az írótól, a fővárosból is sokan érkeztek − művészek, írók, újságírók. Móra Ferenc gyászbeszédében az emberről beszélt, „akit mindnyájan szerettünk, mint a napfényt és aki olyan magasról sütött le ránk, mint a napvilág.”[9]

Ma már szinte lehetetlen elképzelni, hogy egy írónak, ráadásul egy egész életében vidéken élő, a vidékhez való kötődését fennen hirdető írónak ilyen elképesztő nimbusza legyen a kortársak körében a legegyszerűbb emberektől a művészvilágon át a politikai vezetőkig – országos szinten.

Vajon manapság mi a helyzet?

Gyakorta hallhatjuk, olvashatjuk, hogy egy hősök nélküli korban élünk, miközben a hős, a szent, a géniusz évszázadokon át társadalomformáló tényezőnek számított, amely a közös eszmények (és részint az irodalom révén is) hatott a világ folyására. Azt gondolom, eszményekre ma is szüksége van minden embernek, amiképpen a szimbólumokra, a mítoszokra is. Ugyan a szimbolikus világlátás, a mitologikus létértelmezés rég a múlté, különös módon a reflexei öntudatlanul mindmáig munkálnak bennünk, mert (ahogyan Roland Barthes megállapította) „a mítosz nyelv.”[10]  Jóllehet nagyrészt elfeledtük ezt a nyelvet, gondolkodásunk anyanyelvét, mégis rendre a felszínre tör, még ha többnyire torzan és nyomorultul is, mint napjaink szánalmas celeb-idoljai vagy pitiáner városi legendái esetében. Persze, nemcsak a mítoszok primitivizálódtak. Legalább akkora baj, hogy szinte egyáltalán nincsenek már példaképek. Nemhogy olyanok nincsenek, amilyen Tömörkény volt, de gyakorlatilag szinte semmifélék. Ezt támasztja alá több, a közelmúltban végzett fölmérés, amelyekből kiviláglik, hogy a gyerekek, fiatalok elsöprő többségének nincs klasszikus értelemben vett példaképe. Ráadásul azon kevesek, akik még példaképeket állítanak maguk elé, többnyire popsztárokat, celebeket, sportolókat sorolnak. Sőt! Képregényfigurából filmikonná lett úgynevezett szuperhősöket, amilyen Pókember vagy Batman. A tradicionális példaképeket (anya, apa, nagyszülő, testvér stb.) alig-alig említi valaki. Ugyanakkor lépten-nyomon hallani a médiában és a mindennapi dialógusokban egyaránt a „hétköznapi hősök” kifejezést, ami gyakorlatilag paradoxon. Hiszen a hős éppen azért hős, mert az, amit egyszer vagy többször véghezvitt, nem hétköznapi tett. Amikor „hétköznapi hősök”-ről beszélnek az emberek, azt hiszem, valójában példa értékű életet élő átlagembereket értenek alatta. Olyanokat, akik példát mutatnak: lám, így kellene élni. Magyarul példaképeket... Eleink csodálták a hősöket, ihletett pillanataikban szerettek volna hozzájuk hasonlítani, az életüket azonban más minták alapján élték. Ez az utóbbi, ez a valóságos, hús-vér minta, a követendő, reális példa tűnik el lassan. Sokan szeretnének hősök lenni – noha a hős szó napjainkban jobb esetben sikeres sportolót vagy előadóművészt, rosszabb esetben celebritást jelent –, követelik maguknak az öt perc világhírt, amit annak idején Andy Warhol mindenkinek „beígért”; de hogy hétfő reggeltől vasárnap estig miként pörgessék le a napjaikat mindaddig, míg elérkezik ama bizonyos világhír, arra alig vannak valóságos, kézzel fogható mintáik. Éppen ezért véleményem szerint elkeserítőbb, hogy nincsenek példaképek, mint az, hogy az igazi mítoszok, a valódi hősök is letűntek. Jóllehet az összetartozás, az identitás szempontjából egyaránt fontos volna mind a kettő…

De kérdésként merülhet föl az is, hol helyezkedik el a szépirodalom ebben a folyamatban. Fogalmazhatunk úgy is: mi az irodalom súlya? Küzdhet-e a demitologizálás, a hőstelenítés ellen? Valamilyen mértékben nyilvánvalóan igen – gondoljunk csak Sík Sándor válaszára a Mi az esztétikum? kérdésre: „Az esztétikai alkotás olyan mű, amely másképpen ragad meg bennünket, mint egy tudományos fejtegetés vagy egy gyakorlati tanulság. Nem (vagy nemcsak) azt érzem utána, hogy okosabb lettem tőle, hanem hogy valamiképpen több ember lettem. Nemcsak helyeslem, amit mond, hanem tetszik, nemcsak imponál, hanem vonz, nemcsak az eszemet, hanem valahogyan egész ember-mivoltomat.”[11] Tehát az esztétikai műalkotás Sík Sándor szerint többé teszi, kiteljesíti a befogadót. Ezt, persze, tudták és tudják mások is: mindenféle ideológiák próbáltak és próbálnak hatni a lelkekre-szellemekre az esztétikumon keresztül. A közéleti költészet például az utóbbi évtizedekben mintha éledezni látszanék… Mindazonáltal a szépirodalom (részint talán a didaktikussá válástól való félelmében) többnyire ódzkodik belemélyedni társadalmi kérdésekbe, ábrázol, bemutat, kérdéseket vet föl, ám tartózkodik a megoldásoktól. (És ezt helyesen teszi.) Az írók ugyan nagyon is megnyilatkoznak, de azt polgárként, irodalmat művelő emberként teszik, s igen ritkán irodalmi eszközökkel. – Mellesleg ez sem új jelenség: folyt már jónéhány vita az írástudók felelősségéről, felelősségvállalásáról. Tény, hogy napjainkban is ez az egyik legaktuálisabb, leginkább kurrens kérdés. Hozzá még nem is könnyű! Sokszor halljuk, milyen különös, következmények nélküli világban élünk. És ez a megállapítás – különböző mértékben ugyan, de – az egész nyugati civilizációra érvényes. Az antik görögök által oly sokra tartott bölcs előrelátás ma már nem erény, alig-alig gyakoroljuk. Amióta pedig a polgári társadalom fogyasztói társadalommá alakult, a helyzet még rosszabb. A felelősségvállalás, fura módon, nem erősödik a hiperindividualista társadalomban, ahogyan a logika diktálná, hanem éppen ellenkezőleg: mintha egyre gyöngülne. Márpedig ilyen közegben nehezen maradhatnak érvényesek az elmúlt évezredek erkölcsi modelljei, amilyen például az irodalmi művekben rendre fölbukkanó hérosz, szent, lovag, a nemzetéért életét áldozó népvezér vagy a forradalmár.

Újabb kuriózum, hogy, miközben ezek a kategóriák devalválódnak, valamiféle hősök minden este megmentik a világot valamelyik televíziócsatornán, s ezek a mentőakciók igen népszerűek. De kedveltek a történelmi minták alapján készített filmek is, amelyekben valós történelmi személyeket ábrázolnak többé vagy kevésbé hitelesen, s gyakran olyan hősöket állítanak a nézők elé, akiket a valóságban is létezett személyekről mintáztak. Ebből is leszűrhető az alaptétel: mítoszokra, történetekre szükség van. Az már más kérdés, hogy az ábrázolás módja miféle. Néha remek. Többnyire viszont nem az. Ugyanakkor van igény a történelmi filmekre, ez aligha vitatható. És van igény a történelmi regényekre is. Természetesen kisebb, mint a mozgóképre, mert bár okostelefonon, közösségi oldalakon többen és többet olvasnak, mint, teszem azt, másfél évtizeddel ezelőtt, könyvet ma sem forgatnak tömegek, kivált nem olyan irodalmat, amely nem adja könnyen magát (noha meggyőződésem, hogy a szépirodalom mindig is kevesek legbensőbb, legszentebb magánügye volt, amint most is az, és a jövőben is az lesz, ergo nem lehet tömegformáló erő). Más lapra tartozik, hogy mennyire tekinthető befogadónak a mozgóképen, médián nevelkedett közönség a hagyományos eszményekre, kivált az olyan mesterséges mitologémák árnyékában, amilyen a sztár, a celeb és társaik. Márpedig ez azért is lényeges és releváns kérdés, mert a mozgókép kulcsmomentum. Legnagyobb részben a kellő életkorban és kellő mennyiségben adagolt mozgóképen áll vagy bukik az olvasás, a fantázia, a kreativitás. Mert a filmmel semmi sem versenyezhet. A gyereket leköti, odaszögezi a képernyő elé. Viszont ha túl korán és túl nagy dózist kap belőle, s az adagot nem oldják esti meseolvasással, beszélgetéssel, történetmeséléssel, akkor visszafordíthatatlan vagy cudar nehezen visszafordítható károkat okoz a képzelőerőben. Az pedig, tudniillik a képzelőerő, igen szorosan függ össze a kreativitással és az olvasással. Pontosabban az olvasás egyik fajtájával, mert szerintem legalább kétféle olvasás létezik: az egyik információszerzési technika, a másik önálló univerzum teremtése: alkotó olvasás. Az előbbivel nincs baj, rengetegen alkalmazzák (használják) ezt a tudást, azaz rengetegen olvasnak azért, hogy megtudják, mi mikor lesz, mi történt a világban, mikor találkozzanak a barátaikkal stb. Az olvasás képessége megmaradt, az agy ezért felelős központja az olvasás általi információszerzés közben is dolgozik – bár távolról sem úgy, ahogyan egy történet, egy szépirodalmi mű olvasása közben tenné. Egy szó mint száz: szerintem a fantázia az, ami megállíthatatlanul sorvad. És itt a fantázia szót a leghétköznapibb értelemben használom: valami olyasminek a magam elé képzeléséről beszélek, amit éppen nem látok, vagy soha nem is láttam, csak a leírását olvasom vagy hallgatom. Ez az, ami ma egyre nehezebben megy. Nagyon erősen vizuális világban élünk, készen kapjuk a képeket, nem kell „lelki szemeink” előtt megalkotnunk őket. Sokan vannak például, akiknek az a baja egy novellával, egy regénnyel, azért nem tudják élvezni, mert nem képződik meg a fejükben a film, nem fordítják le a szöveget képekké, mert erre már nem képesek, ez a képesség nem alakult ki bennük. Sorvadt a képzelőerejük. Következésképpen a kreativitásuk is… Közhely, hogy egy szépirodalmi alkotás annyiféle, ahány olvasója van, mi több, ahányszor elolvassák – csakhogy az, aki nem könyvolvasó, csak  információszerző, nem formálja a maga képére a történetet, nem teremti újra a történet világát, nem jelennek meg előtte plasztikusan, életszerűen a szereplők és helyszínek, minden halott, száraz szöveg marad csupán, fekete kriksz-krakszok a fehér háttéren – így aztán nem is élvezi a könyvet. Élvezheti viszont a magazint, a színes képek alatti pár egyszerű mondatot, elkápráztathatja akár a csillogás is, és vágyhat arra, hogy ismert ember legyen, sztár, celeb, öt perc hírnév birtokosa… S bár fönntartom, hogy a szépirodalom nem lehet tömegformáló erő, de fantáziaformáló, kreativitást serkentő erő nagyon is! Ha ugyanis csak a készen kapott képeken nőnek föl a jövő nemzedékei, és nem kell elképzelniük, megalkotniuk, kiküzdeniük magukból semmit, akkor vélhetően szomorú jövő elé nézünk. És akkor végképp nem lesz értelme hősökről beszélni. Véleményem szerint tehát elsősorban azért kell történeteket alkotó-teremtő módon olvasni, hogy karbantartsuk a fantáziánkat, s azon keresztül egy sereg egyéb fontos képességünket. És azért kell mesélni az olvasni még nem tudó gyereknek, s nem a kész világot nyújtó (rajz)film elé ültetni, hogy a képzelőereje kifejlődjön és megerősödjön. Azáltal hősnek képzelheti magát, s annak segítségével maga elé idézheti a jövőjét is a különböző minták alapján; választhat, melyiket szeretné követni – mert ilyesféle gyakorlati vetülete igenis van az irodalom, a történetek „fogyasztásának”.

S hogy mindez miként kapcsolódik a kiindulóponthoz? Egyfelől úgy, hogy egy-egy helyi kötődésű alkotó hatást gyakorolhat a helyi közösségre, amely hatás alapvetően különbözik attól, amelyet egy szélesebb körben ismert alkotó idéz elő. S ilyen értelemben a helyi írónak még előnye is van a máshol is népszerű íróhoz képest – vagyis ha perspektívát váltunk, márpedig az irodalomban ez fontos lehetőség és módszer, akkor nem feltétlenül hátrányos a vidéki írók helyzete. Ha azonban szélesebb perspektívából tekintünk a kérdésre, azt gondolom, marginalizálnunk is kell a problémát. Ma egyetlen olyan író vagy költő nincs magyar nyelvterületen, aki esztétikai teljesítménye (tehát nem közéleti megnyilvánulásai) miatt századannyira népszerű és kedvelt lenne, amilyen Tömörkény volt bő száz évvel ezelőtt. (És mi volt Tömörkény népszerűsége Jókaiéhoz képest!) Az irodalom, főként a szépirodalom nem társadalomformáló erő, nem népnevelő eszköz. Sosem volt igazán az, s mind kevésbé lehet annak tekinteni. Ilyen nézőpontból pedig megmosolyogtató a fővárosi versus vidéki író és irodalom polémia, amely bő évszázada zajlik hol kisebb, hol nagyon intenzitással, s egyetlen eredménye az, hogy egy amúgy sem túl rózsás helyzetben lévő, számtalan repedéssel bajlódó művészeti ágat még egy szempontból megoszt, s elfeledteti azt az igazságot, miszerint „nincs két irodalom, csak egy van. Mert mindnyájan magyarul írunk, embörök.”

Jegyzetek

[1] Vita a Nyugatról. Az 1972. április 27-i Nyugat-konferencia alapján szerkesztette és sajtó alá rendezte: Kabdebó Lóránt. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa. Budapest, 1973

[2] https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/BERTHA/bertha00157/bertha00174/berth…

[3] Irodalom a múlt küszöbén. https://irodalmijelen.hu/05242013-0951/irodalom-mult-kuszoben-vegel-las…

[4] https://szegedma.hu/arc/2009/01/a-videki-irolet-elonyei-es-hatranyai

[5] Idézi Lengyel András: „Szeged kultúrpalotájának legnagyobb raritása” Tömörkény István. In: Lengyel András (szerk.): A hagyomány szolgálatában. Történeti ismertető Szeged és Csongrád megye múzeumairól. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2002. 73-77. o.

[6] Délmagyarország, 1917. április 25. 3. o.

[7] Délmagyarország, 1917. április 25. 4. o.

[8] Délmagyarország, 1917. április 27. 3. o.

[9] Délmagyarország, 1917. április 27. 3.-4. o.

[10] Barthes, Roland: Mitológiák. Budapest, Európa Kiadó, 1983. 6. o.

[11] Sík Sándor: Az olvasás művészete. Elektronikus változat: https://szepi.hu/irodalom/vers/sik/olvasas/index.html