A szabadság apostolának

Petőfi Sándor születésének bicentenáriumára

Beszél a fákkal a hűs téli szél,
rólad beszélnek, jó hallani:
ki kétszáz éve mindig élsz:
verseid magyar szívek rabjai.

Ha azt mondom: talpra, magyar,
vagy ej, mi a kő, vagy Az alföld,
nagyanyám hangján szólalsz meg...
anyanyelvemen porló anyaföld.

A szőke Tisza habjainak hullámaiból
látom kokárdás alakod feljönni:
ez itt a hazád, házad, családod, minden,
ami virrasztó lelkedet élettel megtölti.

A magyar pusztán nőttem én is fel,
veled együtt, őriztünk nyájat.
Embernyáj lett az emberiségből…
ezért faggatom néha én is a tájat.

Sötét a bánya, de égnek benne mécsek,
és sötét az éj, de égnek benne csillagok…
világosságot szeretnék én is az észnek,
mielőtt eget-földet rázó mennydörgést itthagyok.

És ha egyszer találkozunk majd,
el tudjam akkor neked mondani:
a másvilágnak fátyolán, a szemfedőn át
hiszem, hogy hősként tudtad véredet ontani.